Az anya - azaz én

Nincs nagyobb változás egy nő életében, mint amikor anyává válik. A pubertáskor, az egyetem, külföldi tapasztalatok, az első munkahely vagy akár a házasság sem jelent akkora változást, mint amikor megszületik az első gyermek. Azzal, hogy anya lettem, nemcsak bővült, gazdagodott a személyiségem, hanem le is zártam, legalább egy időre el is temettem magamban sok mindent. Lassan már egy éve nem aludtam egyedül, kinyújtózva, nekem tetsző pózban, nem fürödtem, vagy zuhanyoztam kedvemre, hosszan, kényelmesen. Flóra megtanított, hogyan kell a lehető leggyorsabban, legjobb időbeosztással és alaposan takarítani, a dolgaimat elvégezni. Mióta együtt vagyunk, nincs lazsálás. Porszívózás közben őt kerülgetem, mosogatás, felmosás közben szórakoztatom, bohóckodok neki. Együtt kavargatjuk az ebédet, együtt mosunk és teregetünk. Ő adogatja a ruhákat, segít párosítani a zoknikat. A könyvtárban két címet sem tudok elolvasni, mert hol egy egész polcnyi könyvet pakol le, hol a székeket tologatja el, vagy a betűket húzgálja ki, amelyeknek én aztán kereshetem a helyét. Semmit sem csinálhatok nélküle, mert mindent kivesz a kezemből. Csak ha alszik, lopok magamnak – erősen fülelve, hogy mikor ébred – néhány szabad percet. Nem ismerek nála akaratosabb, ösztönösebb lényt. Ha vidám, akkor nevet, tapsol, ragyog. Ha szomorú, akkor vége a világnak, a szomorúság okozta fájdalomba bele lehet pusztulni, ezt ne merje lebecsülni senki. Persze a családban mindenkinek megvan a véleménye arról, hogyan kellene egy ilyen kis pukkancsot nevelni, pontosan tudják, hogy mit csinálok rosszul, és sajnos ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni. Hiszen persze, hogy nem akarom örökre „elrontani” a gyermekemet. Viszont meggyőződésem, hogy ez a szoros szimbiózis közöttünk végtére is a javára fog válni. Egyelőre így a legjobb mindkettőnknek, máshogy nem tudnám elképzelni az életünket. És ez nem panaszkodás.