 |
Mi keresztények – legalábbis mi nyakas, magyar kálvinista
keresztények – nem szívesen bocsátunk meg magunknak. Mi ütöttük bele a szögeket
Krisztus kezébe és lábába, miattunk szenvedett igaztalanul. Ezt hangsúlyozza a
pap a szószékről, így értelmezzük a történelmünket, erről szól nemzeti
imádságunk is.
Ha mondjuk egy amerikai baptista belép egy magyar református
templomba, meghökken a magyarok sötét ábrázatától. Mi úgy viselkedünk, mintha
minden vasárnap Nagypéntek volna, és megfeledkezünk húsvét üzenetéről.
Készüljünk hát húsvétra, ne süppedjünk bele nagypéntek szomorúságába!
Az élet szép, még ha odakint zuhog is az eső. Lehet, hogy szörnyű halált halt
Jézus, de végül legyőzte a halált helyettünk is, értünk is.
Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás
Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.
Kolozsvár, 1929 március 30.
