Tánc és vers

Már említettem, hogy az előző hétvégén egy szavalóversenyen vehettem részt, és ígértem, hogy erről megosztok néhány gondolatot.

7-8. osztályos vers kategóriában voltam a zsűri tagja Molnár Krisztina Rita és Szádváriné Kiss Mária mellett.

A megnyitón Kökényes Melinda és Kemény Imre (14-15 évesek lehetnek) táncoltak standard és latin táncokat, illetve Kriszti olvasott fel egy Örkény egypercest, A halhatatlanokat.

A megnyitón végig azon töprengtem, hogy lényegében a tánccal is azt tesszük, amit a verssel: a tánc, ami az érzések szabad kifejezése, egy játék, öröm, boldogság szigorú szabályokba szorított merev, élettelen vázzá válik. Egy maníros maszk mögé bújnak be a táncosok, (sokszor több réteg smink mögé is) hogy az igazi arcuk véletlenül se látszódjék, és eljátszanak valamit, amiről még semmi tapasztalásuk nincs, nem is lehet, lévén 15 évesek, még gyerekek.

Verset pedig hogyan mondatunk a gyerekekkel? Ünneplőbe öltöztetve, propaganda verset taníttatva, egymást versenyeztetve, megtanítva a helyes légzőtechnikát és artikulációt, Himnuszt és Szózatot énekelve az esemény előtt és után.

Ezen csak egy kicsit tudott enyhíteni az, hogy Kriszti a versmondás öröméről beszélt, és a Halhatatlanok c. egypercest olvasta fel.

De nem panaszkodom. Hálás vagyok, mert sok szép verset hallottam, és a gyerekek mindezek ellenére csillogó szemmel, a kamaszok valódi kamaszos átéléssel szavaltak, a költészet végülis győzött.