„Lelkes fiatalember lángoló tehetséget érzett magában a
színművészethez. Mindent elkövetett, hogy bemutassa tehetségét a nyilvánosság
előtt, míg végre sikerült megszerveznie egy előadóestet.
Végre elérkezett a bemutató nagy napja, de amikor reggel felébredt, a
legnagyobb rémületére észrevette, hogy erősen náthás, arca gyulladt, dagadt, és
a hangja is elment. Az előadóestből nem lett semmi, a színművészetről egyelőre
le kellett mondania.
A lelkes fiatalember azonban nem esett kétségbe; elszegődött egy napilaphoz.
Eleinte kis tudósításokat, később nagyobb cikkeket írt, majd újságíró lett.
Ez a fiatalember Charles Dickens, a nagy angol író, akire hazája a
legnagyobb büszkeséggel tekint, és akinek könyveit úgyszólván minden nyelvre
lefordítva olvassa az egész világ.
Azon a reggelen, amikor Dickens náthásan felébredt és látta, hogy
legfőbb törekvése összeomlott, két választása volt:
-
Kétségbeesés,
dühkirohanás, szitkozódás, és utána fáradtan, csalódottan eltűnni a hétköznapok
ismeretlenségében;
-
Vagy felismerni a
vereségben a Gondviselés bölcs kezét, és új erővel, új törekvéssel és erős
akarattal felvenni a küzdelmet, egészen a dicsőségig!
Aki az idejét azzal tölti, hogy vesztesége fölött rágódik, bűnbakot
keres, önmagát sajnálja és mindenkinek panaszkodik, annak nem jut ideje, ereje
és gondolata arra, hogy újat kezdjen.”
(Szenthelyi-Molnár István)