Tedd meg magadért!

Erica Bauermeister könyvét elajándékoztam anyukámnak, aki már 2 éve visz gyerekeket lovagolni, de csak kísérőtanárként. Idén kezdett el olykor felülni a lóra, és úgy láttam, tetszik neki, ezért az ő kihívása az lett, hogy tanuljon meg lovagolni.

Tedd meg magadért - új küldetés

Erica Bauermesiter könyvét olvasva azon gondolkodom, vajon kerülhet-e ember valaha olyan közel "Vagyok, mint minden ember: fenség. Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces messze fény, lidérces messze fény." (Ady)

bárkihez is, hogy bele lásson a szívébe, lelkébe, velejébe, hogy igazi, gyógyító módon tudjon a közelében lenni, hogy lényegretapintóan helyes tanácsokat tudjon adni. Nem vagyunk-e egymás számára mindnyájan idegenek, külön kis szigetek?

A könyvet E. barátnőmnek ajándékoztam tovább, külön kis üzenetet hagyva a kötet elején, felidézve a múltat, azt, ami az ő múltjából az enyémmel közös és megpróbálva olyan küldetést, kihívást fogalmazni számára, melyből örömöt és energiát meríthet.

Vajon sikerült? A reakciója egyelőre azt mutatja, hogy nem. Nem kerülhetünk egymáshoz ilyen közel (bár a regény alapszituációja más, "a halál árnyékának völgyében" lehet, hogy a mi kapcsolatunk is átalakulna, elmélyülne). E. gyanakszik, és fél, ez újabb bizonyíték arra, hogy az önbizalomhiány mindent megmérgezhet, nemcsak a mi, hanem környezetünk életét is. (E.! Ha olvasod, ne haragudj, már megbeszéltük, hogy értettem a kihívást. És azért se neheztelj, hogy írok néhány sort itt róla!)

Szóval E. küldetése az, hogy írjon egy blogot, bármiről. A lényeg, hogy mire a 30. életévét betölti (tehát 2014-ben) minden hónapban legyen egy bejegyzése. A könyvet pedig adja tovább egy közeli nőismerősének, akinek kitalál ő is egy személyre szóló kihívást.

Nekem van még egy példányom, majd feljegyzem, hogy kinek adtam és milyen küldetéssel.

Kovászos kenyér - avagy én a konyhatündér

Megsütöttem életem első igazi kovászos kenyerét, és nem fogok szerénykedni: isteni lett. A héja ropogós, a belseje puha és tömény, az íze pedig igazán... ízes. Erre nem tudok más szót. Igen, az az ízes kenyéríz. (Hála Gionetta-nak a receptért, és a részletes útmutatásért, nagyon kedvesen válaszolt a kérdéseimre, csak ajánlani tudom az oldalát.) 

 

Nagyjából egy hete készítgetem, "etetgetem" a kovászomat,és pont ma - amikor Flóra megbetegedett - határoztam el, hogy nekiállok. 

 

 

 

 

A kenyérsütés mellesleg nagyon sok mindenre megtanít, leginkább türelemre, arra, hogy a jó dolgokra várni kell, meg arra is, hogy a testi erő nem megvetendő (az alig 48 kg-ommal igazán neki kellett gyürkőznöm a dagasztásnak). Mellesleg az ihletet Erica Bauermeister Tedd meg magadért! c. könyvéből merítettem. Azt a regényt olvasva nagyon sok mindenhez kedvem szottyant, többek között és a kenyérsütésen túl még az agyagozáshoz, a kertészkedéshez, és a raftingoláshoz, meg az utazáshoz is. Bár ezekre még várnom kell, egyelőre beérem a kenyérsütéssel.

 

 

Szóval Flóra már régen aludt ilyen rosszul. Alig tettem be a kenyeret a sütőbe, felriadt és már ki sem tudtam kelni mellőle az ágyból, mert rögtön megérezte és sírva fakadt. Úgyhogy csak Andrisnak mondtam, hogy fél 10-kor vegye ki a sütőből. Ő addig rá sem nézett, ezért elpárolgott a víz alóla és odaégett egy kicsit a teteje is. De azért első próbálkozásnak nem rossz, főleg a körülményeket figyelembe véve.

Ma pedig a saját kenyeremet ettem, saját kacsazsírral (bár a kacsát anyósom vágta és sütötte meg) és saját készítésű kapros és borsikafüves sajttal. Ilyenkor úgy érzem, hogy megéri az idő és a fáradság.

Tedd meg magadért!

Erica Bauermeister regénye amolyan barátoknak készített bakancslista, elgondolkodtató, felemelő, katartikus regény lenne, bár a hétköznapisága, az életszerűsége, az olykor számomra kicsit giccses, máskor filmszerű stílusa nehezen engedi használni ezeket a szavakat. Mégis használom, mert a regény utórezgései gyengék ugyan, de határozottak és sokáig tartanak. És ami a könyv gyengéje (a hétköznapisága, életszagúsága) az az erőssége is. Ez a regény befészkelte magát a szívembe, a gondolataimba. Mostanában ugyanis azon gondolkodom, hogy kerülhet-e az ember olyan közel a másikhoz, hogy ennyire testhez- avagy "lélekhezálló" kihívásokat találjon ki neki. Olyan kihívásokat, melyek megváltoztatják az életét, melyek lelki gyógyszernek bizonyulnak, felemelik és továbblendítik a szürke hétköznapokba belefásult embereket. És azon, hogy én milyen feladatot kapnék. (Nehezen ismerem el, de valószínűleg azt a pórias és szürke feladatot, hogy írjam meg végre a szakdolgozatomat. Engem ez nyomaszt, ez húz le a mélységekbe.)

És azon is töröm a fejemet, hogy én a kedves és nagyon szeretett barátnőimnek milyen kihívásokat találnék ki.

Most még gondolkodom, de ha elajándékozok a regényből egy példányt, akkor kihívást is fogok ajándékozni hozzá, erről pedig beszámolok. De addig is legyen ez titok.

És hogy az enyémek milyen kihívások lesznek, hogy gyógyítanak-e, mint a regényben, azt nem tudhatom, mivel én még sosem voltam huzamosabb ideig a "halál árnyékának völgyében". És ahogyan Kate is megfogalmazza a történet végén: annak, akiről úgy gondolják, hogy nemsokára már nem lesz az élők között, sok mindent elmesélnek.

"Ő is folyó, gondolta, ahogy visszafelé sétált a vízparton, akinek mindannyian elmondtak dolgokat. Caroline, Daria, Marion, Sara, Hadley. Úgy tűnt, hogy amikor olyan valaki társaságában voltak, aki vagy közöttük lesz a következő évben, vagy nem, akkor olyanról is beszéltek, amit máskülönben szóba sem hoztak volna, énjük olyan részét is feltárták, amelyiket máskor elrejtettek."

Röviden tehát: tetszett ez a regény, kedvet kaptam az agyagozáshoz, a kertészkedéshez, a kenyérsütéshez és a raftingoláshoz is. Minden nőnek ajánlom!