sosem akkor kopogtat az ajtónkon, amikor görcsösen várjuk, hanem amikor az élet szépen lassan folydogál a saját medrében, minden jól kiszámított, ismerős és úgy gondoljuk, nagy meglepetés nem érhet már minket. Amikor legkevésbé sem várunk nagy változást, amikor már úgy véljük, kiismertük, mi a Jóisten terve az életünkkel, akkor hirtelen minden kártyavárként dől össze és mi bambán kérdezzük, hogy miért éppen most, és miért éppen így?
Májusban nehéz döntést hoztam: szeptembertől visszamegyek dolgozni, és alig két és fél éves kislányomat, akivel addig éjjel-nappal együtt voltunk, beadom az óvodába. A döntést, melyet kezdetben szinte tragédiaként fogtam fel, kezdtem megszokni, augusztus végére pedig tele voltam tervekkel, mi mindent próbálunk majd ki az új osztályaimmal,
Lelkesedésem azonban hamar kétségbeeséssé fordult, mikor augusztus utolsó napjaiban az ismerős rosszullétek hatására terhességi tesztet vásároltam, és az pozitív eredményt mutatott. A régen várt kisbaba tehát úton van, örülünk neki és nagyon várjuk őt. Az iskolát sajnálom, de már korántsem annyira, mint amikor még csak ötleteltem a nyáron. A megvalósítás valahogy mindig sántít, a tanításban elérhetetlen cél a tökéletesség. Újonnan csalódtam a közoktatásban, nem tudok hinni abban, hogy egy ilyen individualista (vagy mondjam inkább egoistának?!) társadalomban osztályszinten húsz gyermeket együtt lehet nevelni... De ez messzire vinne, hagyjuk most.
15 hetes a kisbabám, és a rosszullétek a hajnali órákra korlátozódtak. Már ezért is érdemes hálásnak lenni. Bár lehet, hogy meg is szűnnének ezek a tünetek, ha nem ötkor kelnénk minden nap. Flóra egyébként nagyon örül a kistestvérnek, és velem is empatikus: reggelente a fürdőszobai fellépőt odatolja a mosdóhoz és köhögést imitál, amíg én öklendezek. Utána megkérdezi:
- Anya! Kész vagyunk?
- Remélem, kicsikém. - válaszolom, és nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak.
Próbálok felnőni az új feladatokhoz, de be kell vallanom, nagyon nehéz. Nem lenne belőlem jó parasztasszony, és nem tudok egyszerre jó anya és jó dolgozó nő sem lenni. Valami mindig kicsúszik a kezemből, valami mindig elmarad és elromlik. Ritkán sikerülnek úgy a dolgok, hogy elégedett lehessek.
És szükségem van a magam kis csendességére is, az elmélyült olvasással töltött órákra, legalább percekre, ami szintén nagyon nehezen jön össze, és ez a hangulatomon és a kapcsolataimon is érződik.
Eddig nosztalgiával tekintettem vissza az első terhességemre, főleg az utolsó két hosszú hónapra, amit olvasással, kötögetéssel töltöttem, amikor még nem volt bennem félelem. Most van. Várom, hogy az is elmúljon a rosszullétekkel együtt.
