A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy Olga. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy Olga. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 7., péntek

Asszonyok könyve

Ha valaki - hozzám hasonlóan - hajlamos a régi időket egyfajta rózsaszín ködben látni, akkor annak kötelező olvasmány Nagy Olga népi elbeszéléseinek megrendítő gyűjteménye.

Én mindig vágyakozva tekintettem nagyanyáink, dédnagyanyáink életére, bár tudtam, hogy a "nyugodt" élet sokszor szegénységet, nélkülözést, és nem utolsósorban rengeteg munkát, fizikai munkát jelentett. 
Mi a férjemmel nagyon szeretnénk - divatos kifejezéssel élve - egy önellátó gazdaságot felépíteni, és kimaradni a taposómalomból. (Valamilyen szinten már kiléptünk belőle, hiszen én itthon babázok, ő pedig otthagyta a budapesti munkahelyét és itthon kertészkedik, de aki a 21. században él, az tudja, hogy a taposómalomból sosem lehet teljesen kiszállni.)

A könyvet olvasva sokszor hálás szívvel gondoltam arra, hogy milyen jó életünk is van, mert mi (a régiekkel ellentétben) megtehetjük, hogy télen elutazzunk valahová, esténként olvasgassunk, tévézzünk, internetezzünk. A tűzifát nem fejszével vágjuk, hanem főként gépek segítségével, a vizet nem a kútról húzzuk fel, hanem korlátlan mennyiségben és hőfokon rendelkezésünkre áll, csak meg kell nyitnunk a csapot, a kenyeret nem kell hetente bedagasztani és kisütni, a tehenet nem kell megfejni minden este és reggel, vagy ha húsra vágyunk, nem kell előbb megküzdeni a kakassal, meggyilkolni, kopasztani, kibelezni. Minden konyhakészen, feldolgozva elérhető a boltokban. A kérdés csak az, hogy milyen minőségben és milyen áron. (Itt nem a tényleges összegre gondolok, hanem arra, hogy hány órát tölt távol az ember a családjától egy olyan munkahelyen, olyan munkával töltve az idejét, aminek nem feltétlenül látja az értelmét, vagy amit nem szeret. Mindezt azért, hogy ne kelljen neki előállítania az élethez nélkülözhetetlen javakat.)



Az élet tehát, ami az Asszonyok könyvében körvonalazódik, még mindig vagyon szimpatikus, bár ismerem magam annyira, hogy tudom, én sokat szenvednék az egyhangú, monoton, nehéz fizikai munkától. (Hiszen sokszor az is nehezemre esik, hogy kimenjek a kertbe egy kis kelbimbót vagy salátát szedni, dobjak fát a tűzre, vagy nyáron nekiálljak a lekvárfőzésnek, zakuszkakészítésnek.)


Akkor miért is megrendítő a kötet? Nagy Olga a könyv bevezetőjében ezt írja a gyűjtemény keletkezéséről:

"Havadon egy évtizedes kutatás során figyeltem föl arra, hogy a férfiak elbeszélései főleg happy endes, optimista kicsengésűek. Ezzel szemben az asszonyokéi visszafogottak, keserűek, drámai helyzetekről számolnak be, a legtöbbször szomorú hangulatúak.
Ez indított arra, hogy több asszonyt is megkérjek: mondja el gyermekkorának, leány- vagy asszonykorának boldog emlékeit.
A reagálások döbbenetesek voltak:
A havadi Szentgyörgyi Ákosné kategorikus nemmel válaszolt:
'Nincsen! Nekem nincs ilyen emlékem! De elmondok más emléket.' És történeteket mondott el verekedő férjéről, házaséletük szomorú epizódjairól, és elmesélte a legborzasztóbbat: unokája öngyilkosságának történetét.
Ozsváth Lajosné középkorú havadi asszony minden ingerültség nélkül, de rezignáltan azt felelte, hogy neki nincs boldog emléke, de készségesen elmesélte édesanyjának egy "boldog" emlékét. 'Mindig mondta nekünk, hogy ő akkor volt a legboldogabb.'
Íme dióhéjban a történet:
A negyedik gyermekével várta a "lebabázást". Közben jött a húsvét. Reszketett a gondolattól, hogy lebabázhat és akkor ki süti meg a húsvéti kalácsot, ki főzi meg a töltött káposztát. De eljött a húsvét szombatja úgy, hogy mindent sikerült elvégeznie, s még a pitvart is kitakarította, s húsvét első napján megjött a baba is.' [...]
Ez a havadi tapasztalat indított az asszonyok emlékeinek kutatására. Így születtek meg ezek a történetek, melyek csupa drámai helyzeteket tárnak elénk."

Nagy Olga könyvében szomorú, tragikus női sorsok tárulnak az olvasó elé. Egy kezemen meg tudom számolni, hány történet végkicsengése boldog. Megtalálható benne az örök nő, az anya, az anyós, a mostoha, a boszorkány, az amazon, a nimfomán, az alkoholista, a szűz és a szerető (kurtizán). Az örök emberről, az örök nőről szól tehát, a madáchi értelemben változatlan Éváról, és társáról, Ádámról, akik folyton szenvednek, akik folyton ugyanazokat a hibákat követik el és ugyanazokat a sérelmeket, igazságtalanságokat szenvedik el. Nagyon maiak a történetek, csak a színfalak változtak.

Óhatatlanul felmerül a kérdés; hát miért ez a sok szenvedés, ha ennyire kiismerhető és előrelátható az egész? Keresztyénként persze tudom a választ; nem kellett volna ennünk arról a fáról. Hiszen Ádám és Éva óta nem tud túllépni önmaga árnyékán az ember. Egy másik megközelítés alapján viszont azt figyeltem meg, hogy a jungi női archetípusok közül (királylány, anya, boszorkány, amazon, szűz, kurtizán) csak a királylány hiányzik a történetekből. A nőket régen sosem kezelték királylányként, sosem lehettek a társaság középpontja, nem kaptak megbecsülést, önfeledt gyerekkort. Még csak társ sem volt a férfi mellett, csupán szolga, munkás, anya, szerető. A szeretet hiányzik a történetekből, és leginkább a férfiak részéről. Mert ha valakit nem szeretnek, akkor ezen nem tud túllépni. Egész életében a szeretetért fog kapálózni, ha a férjétől nem kapja meg, akkor a gyermekeire fog rátelepedni, esetleg más férfiaknál keres vigaszt...

Elítélhetjük, hogy manapság mennyi válás van, de annak idején még többnek kellett volna lennie, legalábbis a történeteket olvasva erre jutottam, hiszen akkor sok tragédia elkerülhető lett volna.
És csóválhatjuk a fejünket az akkori gyermeknevelési szokásokon, mélyen azért érzem, hogy ma sem vagyunk sokkal jobbak. Ma a másik végletbe esnek az emberek: csak királyfinak és királylánynak nevelik gyermekeiket, kötelességre, illemre, empátiára, a szenvedés méltó tűrésére nem. (Ezt nem kívülről írom, hanem úgy, hogy én sem vagyok ez alól kivétel, bárhogy is igyekszem, bár a fejlődésembe vetett hitem erős :))

A könyvre visszatérve: drámai történetek ízes székely nyelven megírva, szépen illusztrálva, mondhatni jó kötésű könyvecske. Kedvenc lett.


2013. december 23., hétfő

Nagy Olga: Asszonyok könyve (részlet)

Ezt a kis történetet nagyon szeretem, nemrég találtam az Adventi kalendáriumban. Remélem, 
nektek is tetszik.
Régi karácsonyok
Adatközlő: György Zsuzsanna
Úgy volt az, hogy ötesztendős asszony voltam, s már a hetedikhelyt laktam. 
Szegény urammal úgy voltunk,  mint a madarak. Összekőttünk, nem volt semmink. 
Oda akarok kilyukadni, hogy mivel hogy most karácsony jő, eszembe jutott az a 
valamikori karácsony, amelyik nehéz volt, s mégis olyan szép karácsony volt. 
Forrás
Dolgozgattunk, mint szegény emberek, Isten kegyelmiből egy kis disznócskát 
vágtunk, meg aztán a kicsi családomnak, a két gyermeknek úgy varrtam meg a 
kicsi ruhácskát éjszaka, hogy ne lássák: „Azt hozta az angyal.” Meg az uramnak is
úgy csináltam meg az ingét, hogy ne lássa, tudjon örvendeni neki.
Így aztán eljött a karácsony szombatja. Falusi asszony nem úgy van, hogy kéznél
van minden. Meg kellett süssek mindent: kenyeret, kalácsot. Hát felkőttem én még 
két órakor, megsütöttem a kenyeret, a kalácsot. Mikor a kicsi gyermekeim felkőttek, 
azt kérdezték:
– Édesanyám, hányat kell még aludjunk, hogy jüjjen az angyal?
Megsimogattam őket, megcsókoltam. Ki nem szereti az ő kicsinyeit?
– Tudjátok, mit? Nem kell többet aludjatok, ma öste jün az angyal. Már járt is itt valahol, a kert alatt. 
Mikor mentem ki, nézzétek, mit kaptam: két csuprocskát, s a két csuporban két kicsi kalács. 
Nézzétek, milyen pirosra van sülve! Látjátok? Jók voltatok, szót fogadtatok, esténkint imádkoztatok, 
most nektek ilyen szép fényes hajú kalácsot hozott. Még melegecske.
Kicsi butácskák, csak pislogtak rám, tartották a kicsi tenyerüket, beléborítottam a csuporból 
a kalácsot.
– Édesanyám, hát az angyalka tud ilyen szép kalácsot sütni? Beéharaphatunk?
– Megkezdhetitek, persze, beléharaphattok, csak először meg kell köszönni a Jézuskának, 
hogy nektek ilyen előre küldött angyalfiát.
Hát szépen letérgyeltek, persze az agyagos padló fel volt tapasztva, s a két kicsi elmondta 
az asztali áldást: 
„Mindenek szemei tereád néznek, édes Istenem, te adsz eledelt 
alkalmas időben, te töltesz be minden élőlényt a te áldásoddal, ámen.”
Akkor aztán akkorát haraptak a kalácsból, hogy még most is örvendek,
ha rá gondolok. Csak úgy ropogott a haja a kis egérfogacskáik között.
Aztán persze nem volt sok időm gyönyörködni, mert sok dolgom volt. 
Kellett készíteni az ünnepre, mert akkoriban úgy volt, hogy ünnep első
napján nem volt szabad semmit se készíteni. Örvendtek, hogy estére 
megjön az angyal. Nem volt akkora karácsonyfa, mint amilyen a mai 
házakban, a városi blokkokban, hogy a földtől a plafonig. 
Forrás














Honnét, honnét nem, az uram összeszedett vagy hat-nyolc fenyőgallyat, egy fára 
rádrótozta a fenyőgallyakat, még a véginén is azt hittem, hogy igazi 
karácsonyfa. Annak előtte való napokban olyan magamfőzte szalon-
cukrot csináltam, selyempapírt vettem, megvagdostam a szélit, belecso-
magoltam a cukrot, s úgy tettem a fára. Megaranyoztam a diót, legyen
aranydió is, hozott az uram mogyorót, piros almát, azokat is fölaggattuk 
a fára, ilyen volt az akkori karácsonyfa. Egyszerű viaszgyertyát aggattunk 
reája, csillagszóró eszünkbe se jutott. 
A mai karácsonyfán sok a szaloncukor, csokoládé, viaszgyertya, csillag-
szóró, villanyvilágítású gyertyák. A karácsonyfa alatt rengetegjáték, de 
olyan közömbösen állják körül!Mi hiányzik a mai szentestén? Talán a 
szeretet? Talán a meghittség? Gazdag ajándékok, közömbös arcok. 
Nem az az öröm, nem az a boldogság, ami az én gyermekeim arcán volt.
Reggel felébredtek:
– Nézd meg, járt-e az angyal?
Nagyon örvendtek annak az egyszerű ajándéknak: kicsi tányér,
ing, csupor, kötény. A csuporban dió, alma. Uram is megkapta 
a maga ajándékát. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémek-
nek tudtam örömet szerezni. Minden volt, mint más háznál, 
csak éppen pénz nem volt. El voltam keseredve: mi lesz most, 
ha jönnek a kántálók! Tudunk adni nekiek valamit? Elmentem 
öreg szüleimhez, megkérdezni: tudnak-e kölcsönözni vaj pár lejt. 
Nem messze laktak tőlem. Mielőtt bekopogtattam volna, meg-
kérdeztem: 

– „Szabad kántálni,”
Hallom édesanyám jól ismert hangját: 

– Szabad.
Elkezdtem szépen az éneket:
„Betlehemi pusztán örvendetes hír van...”
Ráismert a hangomra, s ott bent, reszketeg hangjukkal
ők is kísérték az én kántálásomat. Mikorra elvégeztem 
a kántálást, elmondtam a beköszöntőt:
Eljött a vendég, kit a világ vára,
Megnyílt általa az egeknek vára.
Az áldott csemete az égből leszálla,
Értünk az Atyához kezesnek beálla.
Számunkra adjon jó időket,
S áldással befolyó sok jó esztendőket.










Bémentem, megcsókoltam őket. Eldiskuráltunk, 
s elmondtam, hogy a kicsi karácsonyfa megvan,
éjszaka az urammal feldíszítjük. Elbeszélgettük 
az efféle alkalomhoz illő dolgokat, de biza nem 
volt lelkem pénzt kérni. Elköszöntem szépen, 
kívántam boldog felvirradást, s boldog ünnepeket. 
Indultam haza. Ahogy mentem keresztül a kerteken, 
igen nagyon megkeseredtem. Megálltam, s kisírtam 
magamat atyásan.
Kisírt szemmel érkeztem haza. Szegény uram, amikor 
meglátott:
– Zsuzsika, miért sírtál, fiam? Baj van apádékkal?
– Dehogy van baj!
– Akkor miért sírtál?
– Sírt a bosszúság. Csak erősen hideg van, kicsípte 
az arcomat.
Nem feszegette tovább a kérdést. Hát egyszer meg-
zörgetik az ablakot:
– Szabad kántálni?
Megreszketett a csontomban a velő. Uram rávágja, 
hogy „Szabad”.
Hát elkezdik, hogy: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” 
– a kántáló éneket. Én pedig reszkettem, hogy már 
én mit tudjak ezek-nek adni. De mikor elvégezték a
kántálást s a beköszöntést, uram mondja:
– Gyertek bé!
Gondolom: „Ennek is elment asütnivalója.” Há 
mért hívja bé ezeket az asszonyokat! De uram 
egy-kettő kivette a kalácsot az almáriomból, három 
felé vágta a három cigánynénak. Felment a hiúba,
hozott egy tál diót, egy tál almát, beléöntötte a sza-
tyorba. Meg voltak elégedve ők is, s ekkor meg-
telt az én lelkem is nyugalommal: lámcsak, el lehetett 
intézni, akiben jó érzés van és szeretet. A három
cigányné elment nagy boldogan, s én újból sírva
fakadtam.
– Mi baj van? Megint sírsz?
Most már örömömben sírtam, hogy olyan embert
rendelt nekem az Isten, akinek a nehézségekben is
jár az esze.
– Tudod, mikor jöttem haza, azért fakadtam sírva,
mert nincspénz a háznál.
– Ó, fiam, amíg kenyér van, kalács van, van apróság, 
dió, hát szabad ezen búsulni?
Akkor megtanultam, hogy a családban a legnagyobb 
gazdagság a megelégedés. Ha szegény is vagy, ha van 
megértés, annál nincs nagyobb kincs.
Mert igen szegények voltunk, gyermekeink mégis 
boldogan emlékeztek az összetákolt karácsonyfára.
Egyszer azt mondja nekem a lányom:
– Édesanyám, miért nincs máma olyan boldog karácsony? 
Én most megcsinálok mindent: tésztát sütök, a karácsonyfa 
a földtől a plafonig ér. Csak nincs meg az a szeretet, 
csak a szeretetlenség. Miért van ez így?
Erre nem tud felelni a világon senki se. 
Forrás: Nagy Olga Asszonyok könyve. Budapest, 1988, Magvető
Könyvkiadó.