A következő címkéjű bejegyzések mutatása: instant katarzis. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: instant katarzis. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 7., péntek

Asszonyok könyve

Ha valaki - hozzám hasonlóan - hajlamos a régi időket egyfajta rózsaszín ködben látni, akkor annak kötelező olvasmány Nagy Olga népi elbeszéléseinek megrendítő gyűjteménye.

Én mindig vágyakozva tekintettem nagyanyáink, dédnagyanyáink életére, bár tudtam, hogy a "nyugodt" élet sokszor szegénységet, nélkülözést, és nem utolsósorban rengeteg munkát, fizikai munkát jelentett. 
Mi a férjemmel nagyon szeretnénk - divatos kifejezéssel élve - egy önellátó gazdaságot felépíteni, és kimaradni a taposómalomból. (Valamilyen szinten már kiléptünk belőle, hiszen én itthon babázok, ő pedig otthagyta a budapesti munkahelyét és itthon kertészkedik, de aki a 21. században él, az tudja, hogy a taposómalomból sosem lehet teljesen kiszállni.)

A könyvet olvasva sokszor hálás szívvel gondoltam arra, hogy milyen jó életünk is van, mert mi (a régiekkel ellentétben) megtehetjük, hogy télen elutazzunk valahová, esténként olvasgassunk, tévézzünk, internetezzünk. A tűzifát nem fejszével vágjuk, hanem főként gépek segítségével, a vizet nem a kútról húzzuk fel, hanem korlátlan mennyiségben és hőfokon rendelkezésünkre áll, csak meg kell nyitnunk a csapot, a kenyeret nem kell hetente bedagasztani és kisütni, a tehenet nem kell megfejni minden este és reggel, vagy ha húsra vágyunk, nem kell előbb megküzdeni a kakassal, meggyilkolni, kopasztani, kibelezni. Minden konyhakészen, feldolgozva elérhető a boltokban. A kérdés csak az, hogy milyen minőségben és milyen áron. (Itt nem a tényleges összegre gondolok, hanem arra, hogy hány órát tölt távol az ember a családjától egy olyan munkahelyen, olyan munkával töltve az idejét, aminek nem feltétlenül látja az értelmét, vagy amit nem szeret. Mindezt azért, hogy ne kelljen neki előállítania az élethez nélkülözhetetlen javakat.)



Az élet tehát, ami az Asszonyok könyvében körvonalazódik, még mindig vagyon szimpatikus, bár ismerem magam annyira, hogy tudom, én sokat szenvednék az egyhangú, monoton, nehéz fizikai munkától. (Hiszen sokszor az is nehezemre esik, hogy kimenjek a kertbe egy kis kelbimbót vagy salátát szedni, dobjak fát a tűzre, vagy nyáron nekiálljak a lekvárfőzésnek, zakuszkakészítésnek.)


Akkor miért is megrendítő a kötet? Nagy Olga a könyv bevezetőjében ezt írja a gyűjtemény keletkezéséről:

"Havadon egy évtizedes kutatás során figyeltem föl arra, hogy a férfiak elbeszélései főleg happy endes, optimista kicsengésűek. Ezzel szemben az asszonyokéi visszafogottak, keserűek, drámai helyzetekről számolnak be, a legtöbbször szomorú hangulatúak.
Ez indított arra, hogy több asszonyt is megkérjek: mondja el gyermekkorának, leány- vagy asszonykorának boldog emlékeit.
A reagálások döbbenetesek voltak:
A havadi Szentgyörgyi Ákosné kategorikus nemmel válaszolt:
'Nincsen! Nekem nincs ilyen emlékem! De elmondok más emléket.' És történeteket mondott el verekedő férjéről, házaséletük szomorú epizódjairól, és elmesélte a legborzasztóbbat: unokája öngyilkosságának történetét.
Ozsváth Lajosné középkorú havadi asszony minden ingerültség nélkül, de rezignáltan azt felelte, hogy neki nincs boldog emléke, de készségesen elmesélte édesanyjának egy "boldog" emlékét. 'Mindig mondta nekünk, hogy ő akkor volt a legboldogabb.'
Íme dióhéjban a történet:
A negyedik gyermekével várta a "lebabázást". Közben jött a húsvét. Reszketett a gondolattól, hogy lebabázhat és akkor ki süti meg a húsvéti kalácsot, ki főzi meg a töltött káposztát. De eljött a húsvét szombatja úgy, hogy mindent sikerült elvégeznie, s még a pitvart is kitakarította, s húsvét első napján megjött a baba is.' [...]
Ez a havadi tapasztalat indított az asszonyok emlékeinek kutatására. Így születtek meg ezek a történetek, melyek csupa drámai helyzeteket tárnak elénk."

Nagy Olga könyvében szomorú, tragikus női sorsok tárulnak az olvasó elé. Egy kezemen meg tudom számolni, hány történet végkicsengése boldog. Megtalálható benne az örök nő, az anya, az anyós, a mostoha, a boszorkány, az amazon, a nimfomán, az alkoholista, a szűz és a szerető (kurtizán). Az örök emberről, az örök nőről szól tehát, a madáchi értelemben változatlan Éváról, és társáról, Ádámról, akik folyton szenvednek, akik folyton ugyanazokat a hibákat követik el és ugyanazokat a sérelmeket, igazságtalanságokat szenvedik el. Nagyon maiak a történetek, csak a színfalak változtak.

Óhatatlanul felmerül a kérdés; hát miért ez a sok szenvedés, ha ennyire kiismerhető és előrelátható az egész? Keresztyénként persze tudom a választ; nem kellett volna ennünk arról a fáról. Hiszen Ádám és Éva óta nem tud túllépni önmaga árnyékán az ember. Egy másik megközelítés alapján viszont azt figyeltem meg, hogy a jungi női archetípusok közül (királylány, anya, boszorkány, amazon, szűz, kurtizán) csak a királylány hiányzik a történetekből. A nőket régen sosem kezelték királylányként, sosem lehettek a társaság középpontja, nem kaptak megbecsülést, önfeledt gyerekkort. Még csak társ sem volt a férfi mellett, csupán szolga, munkás, anya, szerető. A szeretet hiányzik a történetekből, és leginkább a férfiak részéről. Mert ha valakit nem szeretnek, akkor ezen nem tud túllépni. Egész életében a szeretetért fog kapálózni, ha a férjétől nem kapja meg, akkor a gyermekeire fog rátelepedni, esetleg más férfiaknál keres vigaszt...

Elítélhetjük, hogy manapság mennyi válás van, de annak idején még többnek kellett volna lennie, legalábbis a történeteket olvasva erre jutottam, hiszen akkor sok tragédia elkerülhető lett volna.
És csóválhatjuk a fejünket az akkori gyermeknevelési szokásokon, mélyen azért érzem, hogy ma sem vagyunk sokkal jobbak. Ma a másik végletbe esnek az emberek: csak királyfinak és királylánynak nevelik gyermekeiket, kötelességre, illemre, empátiára, a szenvedés méltó tűrésére nem. (Ezt nem kívülről írom, hanem úgy, hogy én sem vagyok ez alól kivétel, bárhogy is igyekszem, bár a fejlődésembe vetett hitem erős :))

A könyvre visszatérve: drámai történetek ízes székely nyelven megírva, szépen illusztrálva, mondhatni jó kötésű könyvecske. Kedvenc lett.


2014. január 6., hétfő

Szerelemkő

Milena Agus, a fiatal szárd írónő 2007-es könyve volt a 2013-as évem egyik legjobb olvasmánya. A kötetet a könyvtárban találtam mikor a polcok között sétálva kerestem a 2013-13 szerző-13 nemzet kihíváshoz könyvet olyan nemzetiségű szerzőtől, akitől még nem olvastam. Lévén már csak egy hónapom hátra, rövid, vékonyka könyvet kerestem, így bukkantam a kötetre - és milyen jó, hogy rábukkantam!
A mágikus-realista stílus, mely alapján Marquez-hez hasonlítják, kevésbé mágikus, mint Marquez-nél, éppen ezért nekem sokkal jobban tetszik. A szürreális csak éppen annyira van jelen a történetben, hogy egy kicsit felemeljen a hétköznapiból, és elbizonytalanítson, valóban megtörténhet-e ilyesmi. Női regény, de a szó jó értelmében, szóval akár férfi is írhatta volna, mindenesetre a történet hőse egy nő, akit az unokája elbeszéléséből ismerhetünk meg. És a történet azt az örök kérdést feszegeti, hogy mi teszi boldoggá az embert, mi az, ami gyökeresen megváltoztathatja az életét: a házasság, egy betegség, utazás, szerelem, az anyává válás? Nem, nem és nem. A végén egy zseniális csavarral mutat rá, hogy egyetlen dolog van, ami képes megváltoztatni az ember életét, és mindenki másét is, aki kapcsolatba kerül az illetővel. De csitt. Ezt el kell olvasni!!!

2013. december 23., hétfő

Egy Móricz-novella, és a tej az életünkben

 
Az egyik kedvenc Móricz-novellám, ami valóban instant katarzist nyújt, a Judith és Eszter. Az adott történelmi helyzetbe ágyazva (dzsentri-lét) örök témákat feszeget. Rámutat a közösségben való élet nehézségeire, arra, hogy mit jelent(het) a vérségi kapcsolat, hogy van, akinek a legfontosabb a büszkeség, de az anyai szeretet ezt is le tudja győzni. És meglátjuk az örök nő arcait is: a kurtizánt, az amazont, a királylányt és az anyát (ld. Jung), illetve azt, hogy ezek a szerepek hogyan váltakoznak, harcolnak egymással akár egy személyiségen belül is.

És mivel a tej az utóbbi időben a mi életünkben is komoly szerepet játszik, a novella olvasata gazdagodott a korábbi emlékeimhez képest is:
 
Bizonyos nosztalgiával tekintek vissza a régi időkre, amikor még "rendes" tejet lehetett kapni (már ha lehetett), és az ünnepnek értéke, súlya volt. Mert igaz, hogy ma bármikor (akár éjjel is) kapok "tejet" (olyat, aminek 1,5 % a zsírtartalma és egy hónapig hűtés nélkül is eláll), és elég december 24-én megvenni a kész bejglit, de igazi tejet a mi városunkban (ami eredetileg egy mezőváros volt) sehol nem lehet kapni. Vagyis Mányról hoznak kecsketejet nagyon sok pénzért az egyik pékségbe, mi pedig Csabdiból, ismerőseinktől veszünk hetente 10 liter friss tejet, de nekik is csak márciusig lesz eladó tejük. Pedig szívesen készítek sajtot, mert finomabb, egészségesebb és olcsóbb is így, mint a bolti. És szívesen készülök az ünnepre diótörés közbeni zenehallgatással, sütögetés közbeni énekszóval. Ez olyasmi, amire nem szabad sajnálni az időt.

2013. november 27., szerda

Tedd meg magadért!

Erica Bauermeister regénye amolyan barátoknak készített bakancslista, elgondolkodtató, felemelő, katartikus regény lenne, bár a hétköznapisága, az életszerűsége, az olykor számomra kicsit giccses, máskor filmszerű stílusa nehezen engedi használni ezeket a szavakat. Mégis használom, mert a regény utórezgései gyengék ugyan, de határozottak és sokáig tartanak. És ami a könyv gyengéje (a hétköznapisága, életszagúsága) az az erőssége is. Ez a regény befészkelte magát a szívembe, a gondolataimba. Mostanában ugyanis azon gondolkodom, hogy kerülhet-e az ember olyan közel a másikhoz, hogy ennyire testhez- avagy "lélekhezálló" kihívásokat találjon ki neki. Olyan kihívásokat, melyek megváltoztatják az életét, melyek lelki gyógyszernek bizonyulnak, felemelik és továbblendítik a szürke hétköznapokba belefásult embereket. És azon, hogy én milyen feladatot kapnék. (Nehezen ismerem el, de valószínűleg azt a pórias és szürke feladatot, hogy írjam meg végre a szakdolgozatomat. Engem ez nyomaszt, ez húz le a mélységekbe.)
És azon is töröm a fejemet, hogy én a kedves és nagyon szeretett barátnőimnek milyen kihívásokat találnék ki.
Most még gondolkodom, de ha elajándékozok a regényből egy példányt, akkor kihívást is fogok ajándékozni hozzá, erről pedig beszámolok. De addig is legyen ez titok.
És hogy az enyémek milyen kihívások lesznek, hogy gyógyítanak-e, mint a regényben, azt nem tudhatom, mivel én még sosem voltam huzamosabb ideig a "halál árnyékának völgyében". És ahogyan Kate is megfogalmazza a történet végén: annak, akiről úgy gondolják, hogy nemsokára már nem lesz az élők között, sok mindent elmesélnek.

"Ő is folyó, gondolta, ahogy visszafelé sétált a vízparton, akinek mindannyian elmondtak dolgokat. Caroline, Daria, Marion, Sara, Hadley. Úgy tűnt, hogy amikor olyan valaki társaságában voltak, aki vagy közöttük lesz a következő évben, vagy nem, akkor olyanról is beszéltek, amit máskülönben szóba sem hoztak volna, énjük olyan részét is feltárták, amelyiket máskor elrejtettek."

Röviden tehát: tetszett ez a regény, kedvet kaptam az agyagozáshoz, a kertészkedéshez, a kenyérsütéshez és a raftingoláshoz is. Minden nőnek ajánlom!

2013. október 21., hétfő

Novellák - avagy instant katarzis

Hónapok teltek el a legutóbbi bejegyzésem óta, de a nyár nálunk rengeteg munkát jelent mindig. És végül is ilyenkor nem sajnálom az időt a spenótszedésre, borsófejtésre, lekvárfőzésre és egyéb kerti és háztartási munkákra. Az évszakok körforgásának köszönhetően vannak időszakok, amikor a fizikai munkában a test edződik s felüdül, és van, amikor a lélek, illetve a szellem tevékenykedik többet. Az őszi, téli hónapokban az utóbbinak jött el az ideje.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a nyáron rengeteg német szakirodalmat olvastam a szakdolgozatomhoz, illetve most is jócskán akad munka a kertben (levélsöprés, saláta pikírozás, kerítésfestés) és a háztartás körül (újabban sajtkészítés és kökénygyűjtés, -eltevés). De ez így van jól.
A naplóírás, "molyolás" azonban már határozottan hiányzott. Muszáj reflektálnom a világra, muszáj tudatosítani magamban, hogy milyen szerencsés, milyen hihetetlenül boldog is vagyok mostanában, és abba kell hagynom az elégedetlenkedést.

"Meg kell tanulni vágyakozni az iránt, ami a miénk." (Simone Weil)

Mostanában novellákat olvasok, és gyűjtöm a jó címeket. Mert a novella, a jó novella rövid, mégis teljes világ, ütős, tehát abszolút katarzist nyújt. Ezt nevezem én instant katarzisnak.

És íme néhány cím:

Katherine Mansfield: Miss Brill
Ernest Hemingway: Indián tábor
Móra Ferenc: A századik könyv
Sánta Ferenc: Emberavatás