Megsütöttem életem első igazi kovászos kenyerét, és nem fogok szerénykedni: isteni lett. A héja ropogós, a belseje puha és tömény, az íze pedig igazán... ízes. Erre nem tudok más szót. Igen, az az ízes kenyéríz. (Hála Gionetta-nak a receptért, és a részletes útmutatásért, nagyon kedvesen válaszolt a kérdéseimre, csak ajánlani tudom az oldalát.)
Nagyjából egy hete készítgetem, "etetgetem" a kovászomat,és pont ma - amikor Flóra megbetegedett - határoztam el, hogy nekiállok.
A kenyérsütés mellesleg nagyon sok mindenre megtanít, leginkább türelemre, arra, hogy a jó dolgokra várni kell, meg arra is, hogy a testi erő nem megvetendő (az alig 48 kg-ommal igazán neki kellett gyürkőznöm a dagasztásnak). Mellesleg az ihletet Erica Bauermeister
Tedd meg magadért! c. könyvéből merítettem. Azt a regényt olvasva
nagyon sok mindenhez kedvem szottyant, többek között és a kenyérsütésen
túl még az agyagozáshoz, a kertészkedéshez, és a raftingoláshoz, meg az
utazáshoz is. Bár ezekre még várnom kell, egyelőre beérem a
kenyérsütéssel.
Szóval Flóra már régen aludt ilyen rosszul. Alig tettem be a kenyeret a sütőbe, felriadt és már ki sem tudtam kelni mellőle az ágyból, mert rögtön megérezte és sírva fakadt. Úgyhogy csak Andrisnak mondtam, hogy fél 10-kor vegye ki a sütőből. Ő addig rá sem nézett, ezért elpárolgott a víz alóla és odaégett egy kicsit a teteje is. De azért első próbálkozásnak nem rossz, főleg a körülményeket figyelembe véve.
Ma pedig a saját kenyeremet ettem, saját kacsazsírral (bár a kacsát anyósom vágta és sütötte meg) és saját készítésű kapros és borsikafüves sajttal. Ilyenkor úgy érzem, hogy megéri az idő és a fáradság.
