Kötődő nevelés - meddig?

Flóra nem egyszerű eset, a szakirodalom többemberes babának nevezi az ilyen típusú csecsemőket. Már egész piciként is folyton rajtam lógott, és ez azóta sem változott (vagyis annyiban igen, hogy most már nem szó szerint a hátamra kötve lóg, hanem átvitt értelemben a nadrágszáramba csimpaszkodva nyafog nekem, ha éppen nem vele foglalkozom.) Csecsemőként több kivizsgáláson is voltunk, mert még anyukám is (aki azért nem ijed meg könnyen és három gyereket nevelt fel) azt mondta, hogy nem normális, hogy egy kisbaba ringatás, szoptatás, figyelemelterelés, altatási kísérlet ellenére ennyire sírjon. Szóval biztos, hogy nagy fájdalmai vannak. De aztán kiderült, hogy mégsem, hiszen azóta Flóra már beszélni is tud, el tudja mondani, ha fáj valamije, de nem. Most is két véglet között ingázunk; vagy felhőtlen boldogságban lubickolunk, kacagunk, Flóra ölelget és azt mondja nekem, hogy szeret (elolvadok), vagy levegőt sem véve ordít az őt ért vélt, vagy valós sérelmei miatt és még a szoptatás sem mindig tudja megvigasztalni.

Kép forrása

A kötődő nevelésnek három fontos eleme van: igény szerinti szoptatás, hordozás és együtt alvás. Ez a fajta nevelés azt jelenti, hogy az édesanya a gyermekével szoros szimbiózisban él, reagál annak minden rezdülésére, nem hagyja sírni, a stresszt a minimálisra csökkenti az életében, ez pedig kihat a gyermek további életére, személyiségének fejlődésére. Kutatások bizonyítják, hogy az ilyen gyermek és a későbbi felnőtt is optimista, nyitott, elfogadó, toleráns, jók a kapcsolatai, empatikus és pszichoszomatikus okokra visszavezethető betegségei sem lesznek, tehát egészségesebbek is a z ilyen emberek. Az irányzat hívei állítják, egy kisbabát nem lehet elkényeztetni, hiszen a csecsemőknek nem igényeik, hanem szükségleteik vannak.

Eddig szinte mániákusan igyekeztem én is, nehogy stressz, életre szóló trauma érje a gyermekemet, és ez jó is volt így, élveztem, nekem is szükségletemmé vált az együtt alvás, a  szoptatás (talán csak egy kicsit kevésbé görcsösnek kellett volna lenni). Flóra értelmi és érzelmi intelligenciája is nagyon magas (állítom én, csöppet sem elfogult anyuka :)), ezért úgy látom, megérte a sok cipelés, éjszakázás, szoptatás. De Flóra egyre okosabb és egyre ügyesebben manipulál minket, ezért néhány hónapja már fontolgatom, hogy mikor kellene visszavenni az irányítást a mi kezünkbe. Mert be kell vallanom, tegnap, vendégségben egyik legjobb barátnőmnél, E.-nál rá kellett döbbennem, hogy már régen nem én irányítok, nem is a férjem, hanem Flóra.

Egyébként nem nagy dolog , ami történt. Anyukáméknál ebédeltünk, utána Fló aludt egy csöppet, de nem eleget, így már nyűgös volt, mikor E.-hoz megérkeztünk. Kérte az ajándékát (mert mi is vittünk karácsonyi ajándékot, és ügyesen megfigyelte, hogy ilyenkor ő is kap mindig valamit), aztán rögtön parancsolta, hogy együnk. Mikor jól lakott, akkor közölte, hogy menjünk haza. Megpróbáltuk elterelni a figyelmét, és bekapcsoltuk neki a tv-t, de nem tetszett neki a műsor, így még egy fél óra nyafogás, majd egy fél óra kinti játék után kénytelenek voltunk hazajönni. Az autóban egy ideje már nem ülök hozzá hátra, most is előre ültem, aminek az lett a következménye, hogy negyed órán át üvöltött, hogy ő álmos és cicit kér, mire el tudott aludni. Flóra egyébként 21 hónapos, tehát nincsen még két éves, de a sírása már nem az az elviselhetetlen csecsemősírás, hanem egyértelmű hiszti.

Hogyan tovább? Ezt kérdeztük magunktól tegnap este a férjemmel, és jó bölcsész módjára írtam is egy részletes tervet, amit most igyekszünk betartani.

Gondok voltak az evéssel, mert a szopizgatások miatt nem mindig akkor éhezett meg, amikor mi, és sokszor nem evett rendes ételt. Ezért a szopizást január végéig leépítjük. A fogalmazásnál gondolkodtam, hogyan írjam: megpróbáljuk, igyekszünk abbahagyni... De nem. Mi vagyunk a szülők, a La Leche Liga is két éves korig ajánlja a szoptatást (azon túl nem tiltja de nem is ajánlja), és Flóra márciusban két éves lesz.

 

A másik kritikus terület a tévézés. Szeptember óta ugyanis egyre több időt töltöttünk bent a lakásban és én mindig lusta voltam este főzni, így a délelőttjeimet általában a konyhában töltöm. Rövid hisztizés után ilyenkor beadom a derekamat, és bekapcsolom Flórának a kedvenc meséjét. A tv Ranschburg szerint sem való egy 3 évesnél fiatalabb emberpalántának (pedig Ranschburg azért meglehetősen megengedően fogalmaz a mások által mindenben vétkesnek kikiáltott televízióval szemben.) Flóra szókincse egyébként rohamosan fejlődött a sok tévézés miatt, de minden más iránt elveszítette az érdeklődését. Csak együtt jó játszani, ha az nem lehet, akkor tévézni akar. Szóval megbeszéltem magammal, hogy délelőtt és délután is másfél órát játszok Flórával úgy, hogy a figyelmemet rá összpontosítom és közben nem mosogatok, teregetek, pakolok, takarítok. Ezeket egyébként eddig is próbáltuk együtt csinálni több-kevesebb sikerrel, de most ezeket félre teszem és szánok másfél órát a közös játékra is. Ebben egyébként nagy segítség a Torna-tár, a Ringató- és Kerekítő-könyvek illetve a Mackó gyógytorna is.

Úgy érzem, a kötődés köztem és Flóra között már egész életre szól. Összeszorul a szívem, mert tudom, ilyen közel sosem leszünk már egymáshoz, ha abbahagyjuk a szopizást, de azt is tudom, hogy nekem kell most keménynek lennem, hogy Flóra kedves felnőtté váljék, ne egy irányító, elkényeztetett zsarnok legyen. Tudom, lesz néhány kemény menetünk, de azt is tudom, hogy a jó dolgokért meg kell harcolni. És nincs jobb dolog, mint amikor édesanyaként büszke lehetek a gyermekemre.

Higgyünk-e a Mikulásban?

Forrás

Lassan haladnak nálam a dolgok, Szent Miklós ünnepe már régen elmúlt de akkor felmerült bennem néhány gondolat, aminek szerettem volna utána olvasni, és csak most kezdem tisztán látni, hogy mit is akarok valójában. Jobban mondva, hogy frissen alakult kis családunkban hogyan is kellene ünnepelni a Mikulást és a karácsonyt. Mert anyaként az én feladatom az is, hogy az ünnepek kereteit, külsőségeit "megrendezzem" és belső tartalmukat megteremtsem. És ez azért is nehéz, mert Andris is mást "hozott" otthonról, meg én is. Nálunk például mindig éjszaka érkezett a Mikulás, és reggelre csak a teli csizmákat találtuk az előszobában. Náluk nappal érkezett a Télapó és anyukája volt az, aki a két ablak közé a cipőkbe kívülről beletette az ajándékot. Andris viszonylag sokáig hitt a Mikulásban, én pedig nem mertem szólni a szüleimnek, hogy hogyhogy nem látják, hogy ez itt egy vattaszakállú maskarás valaki, és nem is az igazi Mikulás. És már nagyon korán tudtam, hogy az ajándékot a szüleim teszik a cipőnkbe, és a Mikulás nem létezik. Szerettem a Mikulás meséjét, de tudtam, hogy csak egy mese.

Forrás

Most Bruno Bettelheim könyvét olvasom, Az elég jó szülőt, és bár nem annyira szeretem, hogy Bettelheim majdnem mindent a freudi mélylélektanból vezet le, mégis meggyőzőnek tartom, amit az ünnepekről ír, az ünnepek pszichológiájáról a gyermekekre vonatkoztatva. És nagyon sajnálom, hogy nálunk a Mikulás hagyományából alig maradt valami, ami a gyermek lelkének jót tenne. 

Ausztriában a szerző gyermekkorában úgy ünnepelték Szent Miklós napját, hogy a Mikulás és segédje, szolgája, avagy ellentéte a Krampusz (Ruprechtnek vagy Fekete Péternek is hívhatták) végig járták a kisgyermekes házakat. A Krampusz megkérdezte, hogy jók voltak-e a gyermekek, mire a szülők azt válaszolták, hogy többnyire jók, bár nem mindig. Erre a Krampusz tett egy kísérletet a gyerekek elkapására, megbüntetésére, de a jóságos Mikulás közbelépett és megmentette őket, jelezve, hogy neki hatalma van az ördög felett és minden gyermeket megvéd tőle.

"Mikuláskor tehát egy valóságos kis dráma játszódik le minden résztvevő nagy örömére: először a szülői szerep ambivalenciáját és a gyermekek saját rossz cselekedeteikkel (sőt rossz gondolataikkal) kapcsolatos bűntudatát oldják fel az ördögszerű figura fenyegetései és jelképes fenyítési kísérletei, azután pedig az ambivalencia pozitív oldala kerekedik felül: a gyermek ajándékokat kap, és ezek sokkal megfoghatóbbak, és valóságosabbak, mint a jelképes büntetés."

Forrás

"A Szent Miklós-nap e két főszereplője mindig párban jelenik meg, mindenki számára érthető módon jelenítve meg személyiségünk két ellentétes oldalát. Azt jelképezik, hogy sem a jó, sem a rossz nem elszigetelten él a gyermekben és a felnőttben. A válasz, amit a szülők a Krampusz kérdésére adnak, arra mutat, hogy tudják, a gyermekük nem egészen jó, nem is egészen rossz, így a gyermek minden bűntudat nélkül örülhet apró ajándékainak."

Bettelheim megnyugtatott afelől is, hogy nem baj, ha a gyermekek több Mikulással is találkoznak (pl. óvodában, templomban, bevásárló központban stb.):

"A kisgyermekek számára ... életük fontos szereplői számos helyen léteznek egyszerre, mind testi, mind lelki alakjukban. Ezért esik olyan nehezükre a szülőknek, hogy megértsék, miért nem zavarja a gyerekeket, hogy az ünnepek alatt a Mikulás olyan sok alakban bukkan fel körülöttük, sőt nagyon élvezik ezt, bármilyen kiábrándítónak találjuk mi ugyanezt."

 Az viszont valóban zavaró, hogy manapság a gyerekek túl sok ajándékot kapnak a Télapótól (nyugodtan használom ezt az elnevezést is, nekem nem a kommunista diktatúrát juttatja az eszembe). Flóra például kapott tőlünk, a keresztszüleitől, mindkét részről a nagyszülőktől, sőt még a déditől és az egyik nagynénitől is. A templomba és a baba-mama klubba direkt nem mentünk el, bár a templomból utánunk küldték a csomagot, szóval onnan is.

Forrás

"A karácsony igazi csodája - vallásos jelentőségétől eltekintve - az, ami a gyermek lelkében megy végbe, és aminek segítségével az átlátszó álruhát, amelyben a Mikulás alakja mögött a szülő rejtőzik, egy jóakaratú, boldogító világ ígéretévé változtatja. A gyermek számára egyéb szimbolikus jelentésein felül a Mikulás nemcsak a szülők nagylelkűségét, hanem az egész világ jóindulatát is jelképezi. Ezt a jóindulatot nem bizonyítja kellőképpen, ha elég sok, vagy elég különleges ajándékot kap, annál inkább bizonyíték számára, ha a szülők hajlandóak évente egyszer olyan világot teremteni gyermekük számára, amely összhangban áll vágyai által irányított mágikus gondolkodással. A Mikulás ennek a jóindulatnak és a gyermekek boldogsága iránti elkötelezettségnek a szimbóluma, így létezése sokkal nagyobb biztonságot kínál a gyermeknek, mint akár a legbőségesebb ajándék, amelyet a szülők saját személyükben nyújtanak át neki."

Tedd meg magadért - új küldetés

Erica Bauermesiter könyvét olvasva azon gondolkodom, vajon kerülhet-e ember valaha olyan közel "Vagyok, mint minden ember: fenség. Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces messze fény, lidérces messze fény." (Ady)

bárkihez is, hogy bele lásson a szívébe, lelkébe, velejébe, hogy igazi, gyógyító módon tudjon a közelében lenni, hogy lényegretapintóan helyes tanácsokat tudjon adni. Nem vagyunk-e egymás számára mindnyájan idegenek, külön kis szigetek?

A könyvet E. barátnőmnek ajándékoztam tovább, külön kis üzenetet hagyva a kötet elején, felidézve a múltat, azt, ami az ő múltjából az enyémmel közös és megpróbálva olyan küldetést, kihívást fogalmazni számára, melyből örömöt és energiát meríthet.

Vajon sikerült? A reakciója egyelőre azt mutatja, hogy nem. Nem kerülhetünk egymáshoz ilyen közel (bár a regény alapszituációja más, "a halál árnyékának völgyében" lehet, hogy a mi kapcsolatunk is átalakulna, elmélyülne). E. gyanakszik, és fél, ez újabb bizonyíték arra, hogy az önbizalomhiány mindent megmérgezhet, nemcsak a mi, hanem környezetünk életét is. (E.! Ha olvasod, ne haragudj, már megbeszéltük, hogy értettem a kihívást. És azért se neheztelj, hogy írok néhány sort itt róla!)

Szóval E. küldetése az, hogy írjon egy blogot, bármiről. A lényeg, hogy mire a 30. életévét betölti (tehát 2014-ben) minden hónapban legyen egy bejegyzése. A könyvet pedig adja tovább egy közeli nőismerősének, akinek kitalál ő is egy személyre szóló kihívást.

Nekem van még egy példányom, majd feljegyzem, hogy kinek adtam és milyen küldetéssel.

Hála

Forrás

"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban."

                                                       (Fil. 4, 6-7)

A minap olvastam egy cikket, ami pszichológiai szempontból mutat rá a hálaadás fontosságára. Robert Emmons, amerikai pszichológus Thanks! c.

könyve alapján foglalja össze Berényi Aurélia, miért is fontos, hogy minden nap hálát adjunk azért, amink van.A cikk zseniális, mégis maradt bennem egyfajta hiányérzet az olvasás után. Rendben hálát adok minden este, de kinek? A magyar ige kötelező vonzata részes esetben áll. Valamiért valakinek adhatunk hálát. Mivel keresztyénnek vallom magam, én mindenek előtt Istennek mondok hálát az ő bőkezű ajándékaiért, melyeket hajlamos vagyok magától értetődőnek venni. Hálás vagyok a családomért, a férjemért, gyermekemért, szüleimért, a közeli és távoli rokonaimért, barátainkért. Azért, hogy a nagy családunk is ilyen összetartó. Hála az anyagi javakért, hogy van fűtött házunk, áram, világítás, van étel az asztalunkon és van meleg ruhánk. Vannak könyveink és van időnk. Időnk magunkra és a családunkra, a barátainkra. Hála az egészségünkért is és hála azért, hogy - úgy tűnik - itt a faluban is elkezdődik valamiféle kis mozgolódás református berkekben. Holnap nálunk lesz baba-mama bibliakör és én készülök. A téma pedig a hálaadás lesz.

A cikknek egyébként azért is örülök, mert bizonyítja, hogy Isten nem azért adja a parancsolatait, hogy azokkal teljesíthetetlen követeléseket állítson elénk, esetleg hiúságát legyezgesse. Hiszen nem Neki van szüksége arra, hogy hálásak legyünk Neki, az Ő hatalma nem a mi dicsőítésünktől nő, hanem az eleve adott. Mi leszünk boldogabbak, egészségesebbek, ha hálát adhatunk Neki. Ugyanígy a "hat napon át munkálkodjál..." parancs is pszichológiailag, élettanilag megalapozott jó tanács. Ez az egészséges ritmusa az embernek.

Mellesleg a hálanapló nem rossz gondolat, igyekszem majd ide is becsempészni a "háláimat" :)

Még egy könyvet és egy filmet is szeretnék ajánlani a témához (mindkettő gyerekekkel is olvasható, megnézhető. 

A könyv: Eleonor H. Porter: Az élet játéka, a film címe pedig: A jövő kezdete.