Megszületett Ákos

Kedves Barátaim!

Örömmel tudatom, hogy 2015. ápr. 27-én megszületett kisfiam, Ákos. 3430 g és 58 cm. Könnyű szülés után egy édes, simulékony, jól evő és jól alvó kisbabát kaptam, akit Flóra hangoskodása sem látszik zavarni. A gyermekágyban pedig gyorsan regenerálódok, pihengetek, meditálok, gyönyörködök Ákosban és próbálok Flórával is sokat játszani, összebújni.

Személyes naplóbejegyzés következik

A kimeszelt konyha gyönyörű amarillisszel és orchideával

az elmúlt néhány hónapról. Apró kis emlékek, benyomások, panasz és hála vegyesen. Az útról összeszedett apróságok, amelyek segítenek később emlékezni, örülni.

Hogyan is kezdjem? Jelenleg minden gondolatomat a testi tüneteim és jövőm kiszínezése köti le, ezért nem is tehetek mást, mint hogy erről írok.

Ez a terhességem teljesen más, mint az előző volt, más az élethelyzet is, amiben vagyok, az anyaság engem is biztos átformált és fiatalabb sem lettem az elmúlt 3 évben. Mindenesetre most igazán közeli kapcsolatba kerültem a wc-csészével, amit nagyjából a 18. hétig minden egyes reggel megölelgettem, néha a nap többi részében is.
A visszereim már az első hónapban kiújultak, pedig amikor Flórát vártam, akkor csak a második trimeszterben jelent meg ez a problémám. Mostanra pedig odáig fokozódott a helyzet, hogy öreganyám lába simábbnak és egészségesebb színűnek mondható, mint az én bal lábam. Pedig Andris mindig olyan szerelmesen mesélte, hogy a lábamba szeretett bele:

Új beépített szekrény a gyerekszobában

"Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett..." (József A.)

...Most pedig rossz ránézni, meg az esélyt sem szeretem megadni, hogy nagyon megnézze. Reggeltől estig csak a kompressziós harisnyámban tudok létezni.

A "fészekrakó hormonok" is tombolnak bennem. Andrisnak már ultimátumot adtam, és csak ennek köszönhető, hogy végre kimeszelte a konyhát, és megépítette a beépített szekrényt a gyerekszobában. A szekrényajtókra sajnos még várnom kell, de ez is nagy előrelépés, legalább már elkezdhettem kimosni és kivasalni a babaruhákat. Egy hete napjában két-három mosást teszek be, és még mindig nem látom a végét. Persze ehhez kellett egy durva fosós vírus Flórának, no meg az is, hogy kezdem kimosni, elpakolni a télikabátokat, előszedni az újakat, ágyneműt és függönyt is kell mosni, szóval még mindig nem jutottam a végére. Mosás és vasalás, ezek adják meg mindennapjaim szokott ritmusát.

Olcsó körömvirágos kézmosó szappanok saját disznózsírból

Próbálom feltölteni a sajt- és szappanraktárakat is, mert ha kisfiam olyan lesz, mint Flóra volt, és ha én is olyan leszek, mint három évvel ezelőtti önmagam, akkor minimum fél évig semmit nem tudok csinálni a ringatáson, szoptatáson és gügyögésen kívül.

Próbálom a napjaimat okosan szervezni, pl. a Flylady program segítségével takarítok, igyekszem két napra előre főzni, olvasom naponta a Bibliát és más könyvekre is igyekszem időt szakítani. Próbálok Flórával minden nap játszani, kicsit kézműveskedni, de sokszor csak annyi van, hogy együtt végezzük a házimunkát (adogatja a teregetni- és vasalnivalót, segít porszívózni, felmosni, port törölni stb.), no meg olvasok neki, énekelünk, és verset tanulunk.

Sok-sok szappan szárad most

Bár sokáig nehezen fogadtam el, hogy nem előbb érkezik a kistestvér, most hálás vagyok az Istennek, amiért így rendezte az életünket, hiszen Flóra éppen most ért meg arra, hogy akár egy órát is eljátszik, elszöszmötöl magában, nem kell már ringatni az altatáshoz, elég mesélni neki, és sokszor a délelőttöket már az óvodában tölti. Zsolikát nagyon várja, puszilgatja a hasamat és sokszor elmondja, hogy ha majd kórházban leszek, akkor ők addig itthon rosszalkodnak majd Apával, de azért meglátogatnak majd, és hoznak nekünk finomságokat is.
Így valamennyire kompenzálódik az én türelmetlenségem és ingerlékenységem is.

Pillangókkal várjuk a tavaszt

Mit írjak még? Tudnék panaszkodni, de most elnézegetve a pillangókat és a napsütést, visszaolvasva az utolsó néhány sort, nincs is kedvem panaszkodni, hiszen itt a tavasz, gyönyörű családom van, ami nemsokára bővülni fog, szépen alakul az otthonunk is, és most Apa elvitte Flórácskát sétálni, én pedig kényelmesen ülve fényképeket töltök fel a blogjaimra, anélkül, hogy félbe kellene szakítanom az idillt azzal, hogy kitöröljem valakinek a fenekét, inni, vagy enni adjak annak a valakinek, vagy valami játékot vegyek elő. Szép az élet és az Isten szeret minket, hiszen megkímél sok nehézségtől.

Az örömhír

sosem akkor kopogtat az ajtónkon, amikor görcsösen várjuk, hanem amikor az élet szépen lassan folydogál a saját medrében, minden jól kiszámított, ismerős és úgy gondoljuk, nagy meglepetés nem érhet már minket. Amikor legkevésbé sem várunk nagy változást, amikor már úgy véljük, kiismertük, mi a Jóisten terve az életünkkel, akkor hirtelen minden kártyavárként dől össze és mi bambán kérdezzük, hogy miért éppen most, és miért éppen így?

Májusban nehéz döntést hoztam: szeptembertől visszamegyek dolgozni, és alig két és fél éves kislányomat, akivel addig éjjel-nappal együtt voltunk, beadom az óvodába. A döntést, melyet kezdetben szinte tragédiaként fogtam fel, kezdtem megszokni, augusztus végére pedig tele voltam tervekkel, mi mindent próbálunk majd ki az új osztályaimmal,

Lelkesedésem azonban hamar kétségbeeséssé fordult, mikor augusztus utolsó napjaiban az ismerős rosszullétek hatására terhességi tesztet vásároltam, és az pozitív eredményt mutatott. A régen várt kisbaba tehát úton van, örülünk neki és nagyon várjuk őt. Az iskolát sajnálom, de már korántsem annyira, mint amikor még csak ötleteltem a nyáron. A megvalósítás valahogy mindig sántít, a tanításban elérhetetlen cél a tökéletesség. Újonnan csalódtam a közoktatásban, nem tudok hinni abban, hogy egy ilyen individualista (vagy mondjam inkább egoistának?!) társadalomban osztályszinten húsz gyermeket együtt lehet nevelni... De ez messzire vinne, hagyjuk most.

15 hetes a kisbabám, és a rosszullétek a hajnali órákra korlátozódtak. Már ezért is érdemes hálásnak lenni. Bár lehet, hogy meg is szűnnének ezek a tünetek, ha nem ötkor kelnénk minden nap. Flóra egyébként nagyon örül a kistestvérnek, és velem is empatikus: reggelente a fürdőszobai fellépőt odatolja a mosdóhoz és köhögést imitál, amíg én öklendezek. Utána megkérdezi:

- Anya! Kész vagyunk?

- Remélem, kicsikém. - válaszolom, és nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak.

Próbálok felnőni az új feladatokhoz, de be kell vallanom, nagyon nehéz. Nem lenne belőlem jó parasztasszony, és nem tudok egyszerre jó anya és jó dolgozó nő sem lenni. Valami mindig kicsúszik a kezemből, valami mindig elmarad és elromlik. Ritkán sikerülnek úgy a dolgok, hogy elégedett lehessek.

És szükségem van a magam kis csendességére is, az elmélyült olvasással töltött órákra, legalább percekre, ami szintén nagyon nehezen jön össze, és ez a hangulatomon és a kapcsolataimon is érződik.

Eddig nosztalgiával tekintettem vissza az első terhességemre, főleg az utolsó két hosszú hónapra, amit olvasással, kötögetéssel töltöttem, amikor még nem volt bennem félelem. Most van. Várom, hogy az is elmúljon a rosszullétekkel együtt.

Készülünk az őszre

testben és lélekben egyaránt. A szeptember sok újdonságot tartogat mindannyiunk számára. Én visszamegyek dolgozni, Flóra pedig 20-án (akkor lesz éppen 2 és fél éves) megkezdheti az óvodát. Addig pedig próbálunk még minőségi időt együtt tölteni. Amennyit csak lehet, bár már készülnöm kell az iskolába és a befőzések sem várhatnak...


Az ilyen együtt töltött időnk egyik látható terméke ez a kis Gesztenye Marci ablakkép (a virágok azért még maradnak, nehogy emiatt ne legyen több jó idő):

Szoptatás - a vége

Nálunk legalábbis így történt:

A szoptatás csodálatos dolog, most, hogy már vége, még inkább érzem, milyen előnyei voltak, bár már megkönnyebbülést is jelentett, hogy abbahagytuk.

Flóra majdnem kétéves koráig szopizott, márc. 6-án született meg bennem az elhatározás, hogy kemény leszek, és nem kap többet, márc. 20-án pedig betöltötte a második életévét. Egy hónapig még nagyjából hetente egyszer kikönyörögte, de ápr. 12-én volt az utolsó, most már merem remélni, hogy a legeslegutolsó szopizása. 

Forrás

És hogy mi késztetett végül a szigorú elhatározásra? Elsősorban az, hogy szeretnénk kistestvért Flórának, másrészt úgy éreztem, hogy itt az ideje megtanulnia - ha nem is egyedül, de más módon - feldolgozni a negatív érzelmeit.

Mivel majdnem kétéves koráig meglehetősen gyengéd szálak fűzték a kebleimhez, ezért a felejtés sem ment olyan gyorsan, ahogyan az például az egyéveseknél megy. A nappalokat már a naptári év elejétől megoldottuk, azzal nem is volt gond, ám az első éjszaka szörnyű volt. A másodikon már csak egy sima hiszti történt, harmadik éjjel pedig úgy tűnt, beletörődött a sorsába. Nagyjából még egy hónapig alkudozott, de viszonylag könnyen le lehetett szerelni, azóta pedig önuralmat gyakorol, és csak simogatja, puszilgatja, gyúrogatja a melleimet, na meg dicséri, hogy milyen szépek. Sőt az önuralom akkora, hogy már fürdeni is tudunk újra együtt, anélkül, hogy igaziból bepróbálkozna. Persze "játékból" szopi még mindig van, de azért tényleg ügyesen tud uralkodni a vágyain.

És milyen előnyökre döbbentem rá így utólag? Határozottan sokkal türelmetlenebb vagyok Flórával mióta nem szoptatom, és a különbség valóban megdöbbentő.

Szóval kedves Anyukák, már csak a saját idegek kímélése érdekében is érdemes szoptatni, de ha úgy érezzük, itt az idő, akkor hallgatni kell a megérzésekre, két húzós nap után minden rendbe jön. 

Nálunk legalábbis így volt :)

Újabb aranyköpések (22-23 hónaposan)

A blog kezd átváltozni Flóra nyelvi leleményeinek emlékkönyvévé, aminek az az egyszerű oka, hogy amíg írom a szakdolgozatomat, addig tiltom magam minden egyébtől, ami többé-kevésbé sikerül is.

Egyébként sikerült szereznünk kölcsönbe egy orvosi táskát, tele színes műanyag kis vackokkal, egy sztetoszkóppal, csipesszel, szikével, ollóval, kis tálkával, kiskanállal illetve egy feltehetőleg kerítésdarabbal, ami (mivel az orvosi táskában találtuk), szintén gyógyító eszközzé vált. Ezeket még kiegészítettem egy műanyag fecskendővel és néhány zsebkendővel. Flóra remekül tud mindezzel "orvosost" játszani, és ez is megerősít abban az elképzelésemben, hogy nem kell mindenféle elemes, nyomogatható, zenélő játékot venni a kicsiknek. Nekünk is csak egy fischer price-os kis majmunk van, aminek az egyik arcát megnyomva huhuzik, illetve zenél a majom, de amelyen Flóra mindig felhúzza magát, mivel a másik arcán lévő pöttyöt nem lehet megnyomni.
Persze nem akarom azt sugallni, hogy milyen remek anya vagyok, és Flóra sem a szuper nevelésünk miatt ennyire ügyes a szerepjátékokban. Sajnos én is sokszor ültetem le a tv elé Flórát, és be kell vallanom, hogy télen nem vittem ki minden nap levegőzni, sőt, volt, hogy három nap is eltelt. Szóval tiszta szobacicák lettünk.
Mégis, próbálok jó anya lenni. Legalábbis elég jó anya, olyan, aki azért magára is gondol olykor, hogy megőrizze az egyensúlyt és ne veszítse el önmagát a szerepében, és ne is kényeztesse el annyira azt, akit a világon a legjobban szeret.

Szóval, íme a legújabb megmosolyogtató kis párbeszédek:

Együtt rajzolunk, festünk, kérdezem Flórát, hogy mit fessek még.
- Kék hátizsákot - válaszolja. - Kék hátizsákot szeretnék. Azzal megyek iskolába.
- És mit teszel bele?
- Zsebkendőt, macit, könyvet, telefont, pénztárcát, rajzolót - sorolja.
- Ceruzát?
- Igen. Papírt is!
- Majd veszünk neked füzetet, abba írhatsz.
- Mmmm, óóóó, mmm. Ezeket a számokat beleírom.

Flóra játszik a kádban, oda is beviszi az orvosi kellékeket:
- Meg kell sztetoszkópozni Zsanit. Most lemosom a vérnyomását. Megmérem a lázát is. 4 fokos. Hú, de lázas!

Zsombi beteg. Őt műtőbe kell tenni. Apa! Te vagy a műtő! Műtsed meg! Vágjad ki belőle a csontot is!

- Anya!Te csináld a sztetoszkópot!
- Jaj, ne már! Csináld most te! Mindig én csinálom.
- Nekem fáj a fülemben. (Egyébként igaza van. Tényleg nagyon kényelmetlen.)

Kirakózunk.
- Ez micsoda? - kérdezem.
- Kutya örvénye.
- ? Nyakörvre gondolsz?
- Igen. Nyakörve.

Aranyköpéseset játsszunk! Köp, köp, köp - és hadonászik.

Egyik vasárnap kirándulni voltunk. Hétfőn reggel megkérdezem, mire emlékszik belőle, milyen élmény volt neki, majd azt is megkérdezem:
- Elmenjünk máskor is kirándulni?
- Vadászni is menjünk! - válaszolja.
- Vadászni? Mit?
- Halacskát!
- De hát azt horgászni kell!
- Jó, akkor horgásszunk csalihalacskát!

- Választás van! - közli Flóra nagyon komolyan. Én hasonló komolysággal kérdezem:
- Akkor kire fogsz szavazni?
- Lalára! (Lala egy képzeletbeli barát, akivel gyakran telefonálunk, akit nem hagyunk ki semmiből.)

- Engedem a vizet - mondja apa.
- Jó! Szappant is tegyél bele! - kiabálja Flóra a megszokott főrendező-stílusban.
- Oké, teszek! - kiabál vissza apa.
- Üledéket is! - folytatja az utasításokat.
- Üledéket? Az meg mi? - hökkenünk meg mindketten.
- Üledéket! Tegyél bele üledéket is. - mintha valami tök egyszerű dologra kérdeztünk volna.

Ülök a kanapén, és a naptár hátoldalára próbálom feljegyezni azt a mondatfolyamot, amit Flóra kántál legózás közben már vagy 5 perce megállás nélkül:
- Eszünk, iszunk, pihenünk, illakodunk, valakodunk, hálálkodunk, fölkelünk,telefonálunk, főzünk, eszünk, iszunk, játsszunk, masnit kötünk...

Minden előzmény nélkül Flóra az arcához kapja a kezét, és nagyon aggodalmasan mondja:
- Elfelejtettem a szót. - Vagy máskor: - Elfelejtettem az időjárást! - és ilyenkor nagyon aggodalmas vagyok én is, amire aztán elvigyorogja magát.

Olyan érdekes, hogy a halandzsázás, mely életkori sajátosság, szintén jellemzi Flóra beszédét, annak ellenére, hogy mostanra szinte mindent el tud mondani, ha máshogy nem, akkor körülírja a dolgot. És az is döbbenetes, hogy minden szót megjegyez, ami csak elhangzik, és aktív szókincsévé válik, miután kicsit ízlelgeti azokat az önálló játék során. A tv-ből és a mesékből is sokat tanul nyelvileg, ezért lehet, hogy a sztetoszkóp, tűzoltótömlő, vészhelyzet, és az ég a városháza minden nap elhangzó szavaink, kifejezéseink. Ezek alapján vajon ki jön rá, hogy mi a kisasszony kedvenc meséje?

Aranyköpések (pedig még csak 22 hónapos)

Muszáj felírnom Flóra nyelvi leleményeit, mert bármilyen jót is mulatok rajtuk, fél órán belül elfelejtem őket. Pedig most már nemcsak beszélni tanul Flóra, hanem a világot fedezi föl a maga naiv, ártatlan, akármire is rácsodálkozó módján. Szóval a tegnapi és mai nap termései:

- Gyere, Flóra! Hívjuk a liftet!
- Lííííft! Líííft! Gyeeereee!

Kikelve az ágyból, észreveszi, hogy a tönkölypárna a földön van.
-Ez hogy kerül ide? - kérdezi.
- Biztos leesett. Vedd föl!
- Hú, de nehéz!
- Várj, segítek! Ja, már sikerült? Erős vagy!
- Hangos is vagyok!


- Emlékszel, hol voltunk tegnap? Veráéknál.
- Tominál is.
- Igen.
- Tomi számítógépezett.
- Igen, megjavította a számítógépemet.
- Akadozott.
(Ez igazából nem nevezhető aranyköpésnek, de meg akartam örökíteni, hogy két éves kora előtt olyan szavak aktív szókincsének részei, mint az akadozik, tűzoltó-tömlő, valószínűleg, épület, gőz.)

- Anya! Megvédem a labdát!
- ??
- Van olyan, hogy labdavédő!

- Apa! Mi van a tábori csumlival? (Halandzsanyelv.)

- Apa! Ez hú de magaletes lett.

Öltözés közben - mint minden egyéb közben - egyfolytában magyaráz. Mikor a nadrágot próbálja felhúzni:
- Gyere ki láb! Gyere ki egyik láb!Gyere ki másik láb!

- Gyere Flóra!Megyünk Gergőékhez!
- Nem szeretem a Gergőt!
- De Samu és Zsömi is ott lesz.
- Samut és Zsömit sem szeretem.
- Hát ez szomorú.
- Anyukájukat szeretem.

A Tesz-vesz várost nézegetjük, olvasgatjuk:
- Nézd! Itt van a nyuszi mama! Itt még nagy pocakja van, itt meg már kibújt belőle a baba nyuszi. Te is a pocakomban voltál. Itt úszkáltál.
- Nem! Olvastam.

Asszonyok könyve

Ha valaki - hozzám hasonlóan - hajlamos a régi időket egyfajta rózsaszín ködben látni, akkor annak kötelező olvasmány Nagy Olga népi elbeszéléseinek megrendítő gyűjteménye.

Én mindig vágyakozva tekintettem nagyanyáink, dédnagyanyáink életére, bár tudtam, hogy a "nyugodt" élet sokszor szegénységet, nélkülözést, és nem utolsósorban rengeteg munkát, fizikai munkát jelentett. 

Mi a férjemmel nagyon szeretnénk - divatos kifejezéssel élve - egy önellátó gazdaságot felépíteni, és kimaradni a taposómalomból. (Valamilyen szinten már kiléptünk belőle, hiszen én itthon babázok, ő pedig otthagyta a budapesti munkahelyét és itthon kertészkedik, de aki a 21. században él, az tudja, hogy a taposómalomból sosem lehet teljesen kiszállni.)

A könyvet olvasva sokszor hálás szívvel gondoltam arra, hogy milyen jó életünk is van, mert mi (a régiekkel ellentétben) megtehetjük, hogy télen elutazzunk valahová, esténként olvasgassunk, tévézzünk, internetezzünk. A tűzifát nem fejszével vágjuk, hanem főként gépek segítségével, a vizet nem a kútról húzzuk fel, hanem korlátlan mennyiségben és hőfokon rendelkezésünkre áll, csak meg kell nyitnunk a csapot, a kenyeret nem kell hetente bedagasztani és kisütni, a tehenet nem kell megfejni minden este és reggel, vagy ha húsra vágyunk, nem kell előbb megküzdeni a kakassal, meggyilkolni, kopasztani, kibelezni. Minden konyhakészen, feldolgozva elérhető a boltokban. A kérdés csak az, hogy milyen minőségben és milyen áron. (Itt nem a tényleges összegre gondolok, hanem arra, hogy hány órát tölt távol az ember a családjától egy olyan munkahelyen, olyan munkával töltve az idejét, aminek nem feltétlenül látja az értelmét, vagy amit nem szeret. Mindezt azért, hogy ne kelljen neki előállítania az élethez nélkülözhetetlen javakat.)

Az élet tehát, ami az Asszonyok könyvében körvonalazódik, még mindig vagyon szimpatikus, bár ismerem magam annyira, hogy tudom, én sokat szenvednék az egyhangú, monoton, nehéz fizikai munkától. (Hiszen sokszor az is nehezemre esik, hogy kimenjek a kertbe egy kis kelbimbót vagy salátát szedni, dobjak fát a tűzre, vagy nyáron nekiálljak a lekvárfőzésnek, zakuszkakészítésnek.)

Akkor miért is megrendítő a kötet? Nagy Olga a könyv bevezetőjében ezt írja a gyűjtemény keletkezéséről:

"Havadon egy évtizedes kutatás során figyeltem föl arra, hogy a férfiak elbeszélései főleg happy endes, optimista kicsengésűek. Ezzel szemben az asszonyokéi visszafogottak, keserűek, drámai helyzetekről számolnak be, a legtöbbször szomorú hangulatúak.

Ez indított arra, hogy több asszonyt is megkérjek: mondja el gyermekkorának, leány- vagy asszonykorának boldog emlékeit.

A reagálások döbbenetesek voltak:

A havadi Szentgyörgyi Ákosné kategorikus nemmel válaszolt:

'Nincsen! Nekem nincs ilyen emlékem! De elmondok más emléket.' És történeteket mondott el verekedő férjéről, házaséletük szomorú epizódjairól, és elmesélte a legborzasztóbbat: unokája öngyilkosságának történetét.

Ozsváth Lajosné középkorú havadi asszony minden ingerültség nélkül, de rezignáltan azt felelte, hogy neki nincs boldog emléke, de készségesen elmesélte édesanyjának egy "boldog" emlékét. 'Mindig mondta nekünk, hogy ő akkor volt a legboldogabb.'

Íme dióhéjban a történet:

A negyedik gyermekével várta a "lebabázást". Közben jött a húsvét. Reszketett a gondolattól, hogy lebabázhat és akkor ki süti meg a húsvéti kalácsot, ki főzi meg a töltött káposztát. De eljött a húsvét szombatja úgy, hogy mindent sikerült elvégeznie, s még a pitvart is kitakarította, s húsvét első napján megjött a baba is.' [...]

Ez a havadi tapasztalat indított az asszonyok emlékeinek kutatására. Így születtek meg ezek a történetek, melyek csupa drámai helyzeteket tárnak elénk."

Nagy Olga könyvében szomorú, tragikus női sorsok tárulnak az olvasó elé. Egy kezemen meg tudom számolni, hány történet végkicsengése boldog. Megtalálható benne az örök nő, az anya, az anyós, a mostoha, a boszorkány, az amazon, a nimfomán, az alkoholista, a szűz és a szerető (kurtizán). Az örök emberről, az örök nőről szól tehát, a madáchi értelemben változatlan Éváról, és társáról, Ádámról, akik folyton szenvednek, akik folyton ugyanazokat a hibákat követik el és ugyanazokat a sérelmeket, igazságtalanságokat szenvedik el. Nagyon maiak a történetek, csak a színfalak változtak.

Óhatatlanul felmerül a kérdés; hát miért ez a sok szenvedés, ha ennyire kiismerhető és előrelátható az egész? Keresztyénként persze tudom a választ; nem kellett volna ennünk arról a fáról. Hiszen Ádám és Éva óta nem tud túllépni önmaga árnyékán az ember. Egy másik megközelítés alapján viszont azt figyeltem meg, hogy a jungi női archetípusok közül (királylány, anya, boszorkány, amazon, szűz, kurtizán) csak a királylány hiányzik a történetekből. A nőket régen sosem kezelték királylányként, sosem lehettek a társaság középpontja, nem kaptak megbecsülést, önfeledt gyerekkort. Még csak társ sem volt a férfi mellett, csupán szolga, munkás, anya, szerető. A szeretet hiányzik a történetekből, és leginkább a férfiak részéről. Mert ha valakit nem szeretnek, akkor ezen nem tud túllépni. Egész életében a szeretetért fog kapálózni, ha a férjétől nem kapja meg, akkor a gyermekeire fog rátelepedni, esetleg más férfiaknál keres vigaszt...

Elítélhetjük, hogy manapság mennyi válás van, de annak idején még többnek kellett volna lennie, legalábbis a történeteket olvasva erre jutottam, hiszen akkor sok tragédia elkerülhető lett volna.

És csóválhatjuk a fejünket az akkori gyermeknevelési szokásokon, mélyen azért érzem, hogy ma sem vagyunk sokkal jobbak. Ma a másik végletbe esnek az emberek: csak királyfinak és királylánynak nevelik gyermekeiket, kötelességre, illemre, empátiára, a szenvedés méltó tűrésére nem. (Ezt nem kívülről írom, hanem úgy, hogy én sem vagyok ez alól kivétel, bárhogy is igyekszem, bár a fejlődésembe vetett hitem erős :))

A könyvre visszatérve: drámai történetek ízes székely nyelven megírva, szépen illusztrálva, mondhatni jó kötésű könyvecske. Kedvenc lett.

Kötődő nevelés - meddig?

Flóra nem egyszerű eset, a szakirodalom többemberes babának nevezi az ilyen típusú csecsemőket. Már egész piciként is folyton rajtam lógott, és ez azóta sem változott (vagyis annyiban igen, hogy most már nem szó szerint a hátamra kötve lóg, hanem átvitt értelemben a nadrágszáramba csimpaszkodva nyafog nekem, ha éppen nem vele foglalkozom.) Csecsemőként több kivizsgáláson is voltunk, mert még anyukám is (aki azért nem ijed meg könnyen és három gyereket nevelt fel) azt mondta, hogy nem normális, hogy egy kisbaba ringatás, szoptatás, figyelemelterelés, altatási kísérlet ellenére ennyire sírjon. Szóval biztos, hogy nagy fájdalmai vannak. De aztán kiderült, hogy mégsem, hiszen azóta Flóra már beszélni is tud, el tudja mondani, ha fáj valamije, de nem. Most is két véglet között ingázunk; vagy felhőtlen boldogságban lubickolunk, kacagunk, Flóra ölelget és azt mondja nekem, hogy szeret (elolvadok), vagy levegőt sem véve ordít az őt ért vélt, vagy valós sérelmei miatt és még a szoptatás sem mindig tudja megvigasztalni.

Kép forrása

A kötődő nevelésnek három fontos eleme van: igény szerinti szoptatás, hordozás és együtt alvás. Ez a fajta nevelés azt jelenti, hogy az édesanya a gyermekével szoros szimbiózisban él, reagál annak minden rezdülésére, nem hagyja sírni, a stresszt a minimálisra csökkenti az életében, ez pedig kihat a gyermek további életére, személyiségének fejlődésére. Kutatások bizonyítják, hogy az ilyen gyermek és a későbbi felnőtt is optimista, nyitott, elfogadó, toleráns, jók a kapcsolatai, empatikus és pszichoszomatikus okokra visszavezethető betegségei sem lesznek, tehát egészségesebbek is a z ilyen emberek. Az irányzat hívei állítják, egy kisbabát nem lehet elkényeztetni, hiszen a csecsemőknek nem igényeik, hanem szükségleteik vannak.

Eddig szinte mániákusan igyekeztem én is, nehogy stressz, életre szóló trauma érje a gyermekemet, és ez jó is volt így, élveztem, nekem is szükségletemmé vált az együtt alvás, a  szoptatás (talán csak egy kicsit kevésbé görcsösnek kellett volna lenni). Flóra értelmi és érzelmi intelligenciája is nagyon magas (állítom én, csöppet sem elfogult anyuka :)), ezért úgy látom, megérte a sok cipelés, éjszakázás, szoptatás. De Flóra egyre okosabb és egyre ügyesebben manipulál minket, ezért néhány hónapja már fontolgatom, hogy mikor kellene visszavenni az irányítást a mi kezünkbe. Mert be kell vallanom, tegnap, vendégségben egyik legjobb barátnőmnél, E.-nál rá kellett döbbennem, hogy már régen nem én irányítok, nem is a férjem, hanem Flóra.

Egyébként nem nagy dolog , ami történt. Anyukáméknál ebédeltünk, utána Fló aludt egy csöppet, de nem eleget, így már nyűgös volt, mikor E.-hoz megérkeztünk. Kérte az ajándékát (mert mi is vittünk karácsonyi ajándékot, és ügyesen megfigyelte, hogy ilyenkor ő is kap mindig valamit), aztán rögtön parancsolta, hogy együnk. Mikor jól lakott, akkor közölte, hogy menjünk haza. Megpróbáltuk elterelni a figyelmét, és bekapcsoltuk neki a tv-t, de nem tetszett neki a műsor, így még egy fél óra nyafogás, majd egy fél óra kinti játék után kénytelenek voltunk hazajönni. Az autóban egy ideje már nem ülök hozzá hátra, most is előre ültem, aminek az lett a következménye, hogy negyed órán át üvöltött, hogy ő álmos és cicit kér, mire el tudott aludni. Flóra egyébként 21 hónapos, tehát nincsen még két éves, de a sírása már nem az az elviselhetetlen csecsemősírás, hanem egyértelmű hiszti.

Hogyan tovább? Ezt kérdeztük magunktól tegnap este a férjemmel, és jó bölcsész módjára írtam is egy részletes tervet, amit most igyekszünk betartani.

Gondok voltak az evéssel, mert a szopizgatások miatt nem mindig akkor éhezett meg, amikor mi, és sokszor nem evett rendes ételt. Ezért a szopizást január végéig leépítjük. A fogalmazásnál gondolkodtam, hogyan írjam: megpróbáljuk, igyekszünk abbahagyni... De nem. Mi vagyunk a szülők, a La Leche Liga is két éves korig ajánlja a szoptatást (azon túl nem tiltja de nem is ajánlja), és Flóra márciusban két éves lesz.

 

A másik kritikus terület a tévézés. Szeptember óta ugyanis egyre több időt töltöttünk bent a lakásban és én mindig lusta voltam este főzni, így a délelőttjeimet általában a konyhában töltöm. Rövid hisztizés után ilyenkor beadom a derekamat, és bekapcsolom Flórának a kedvenc meséjét. A tv Ranschburg szerint sem való egy 3 évesnél fiatalabb emberpalántának (pedig Ranschburg azért meglehetősen megengedően fogalmaz a mások által mindenben vétkesnek kikiáltott televízióval szemben.) Flóra szókincse egyébként rohamosan fejlődött a sok tévézés miatt, de minden más iránt elveszítette az érdeklődését. Csak együtt jó játszani, ha az nem lehet, akkor tévézni akar. Szóval megbeszéltem magammal, hogy délelőtt és délután is másfél órát játszok Flórával úgy, hogy a figyelmemet rá összpontosítom és közben nem mosogatok, teregetek, pakolok, takarítok. Ezeket egyébként eddig is próbáltuk együtt csinálni több-kevesebb sikerrel, de most ezeket félre teszem és szánok másfél órát a közös játékra is. Ebben egyébként nagy segítség a Torna-tár, a Ringató- és Kerekítő-könyvek illetve a Mackó gyógytorna is.

Úgy érzem, a kötődés köztem és Flóra között már egész életre szól. Összeszorul a szívem, mert tudom, ilyen közel sosem leszünk már egymáshoz, ha abbahagyjuk a szopizást, de azt is tudom, hogy nekem kell most keménynek lennem, hogy Flóra kedves felnőtté váljék, ne egy irányító, elkényeztetett zsarnok legyen. Tudom, lesz néhány kemény menetünk, de azt is tudom, hogy a jó dolgokért meg kell harcolni. És nincs jobb dolog, mint amikor édesanyaként büszke lehetek a gyermekemre.

Kötődő nevelés - alvás

Csak biztatásként írom azoknak, akik hasonló cipőben járnak, de még nem látják az alagút végét, hogy az alvásproblémák maguktól megoldódnak. Pontosabban fogalmazva, az, hogy egy egy évesnél fiatalabb csecsemő nem képes magától elaludni, illetve egyedül aludni pláne végigaludni az éjszakát, nem nevezhető alvásproblémának, csupán kellemetlen életkori sajátosságnak. Flóra ilyen szempontból (is) nagyon fárasztó kisbaba volt, hiszen kb. 6 hónapos koráig nem volt képes egyedül aludni, csak kendőben, aztán fél éves korában már le tudtam tenni és nagyjából 30 perc szabadidőm volt, míg felriadt, majd egy éves korától már 1-2 órát is tudott aludni, és abbahagytuk a kendőzést, háti hordozóban való alvást. A blogomon keresztül lehet leginkább látni, hogyan szabadult fel egyre több időm. Mióta másfél éves, már csak akkor riad fel, ha bemászok mellé az ágyba, és utána sokszor végigalussza az éjszakát.

A témáról van egy jó kis blog, csak sajnos ritkán frissül: http://egyuttalvas.blogspot.hu/

Egy Móricz-novella, és a tej az életünkben

 

Az egyik kedvenc Móricz-novellám, ami valóban instant katarzist nyújt, a Judith és Eszter. Az adott történelmi helyzetbe ágyazva (dzsentri-lét) örök témákat feszeget. Rámutat a közösségben való élet nehézségeire, arra, hogy mit jelent(het) a vérségi kapcsolat, hogy van, akinek a legfontosabb a büszkeség, de az anyai szeretet ezt is le tudja győzni. És meglátjuk az örök nő arcait is: a kurtizánt, az amazont, a királylányt és az anyát (ld. Jung), illetve azt, hogy ezek a szerepek hogyan váltakoznak, harcolnak egymással akár egy személyiségen belül is.

És mivel a tej az utóbbi időben a mi életünkben is komoly szerepet játszik, a novella olvasata gazdagodott a korábbi emlékeimhez képest is:

 

Bizonyos nosztalgiával tekintek vissza a régi időkre, amikor még "rendes" tejet lehetett kapni (már ha lehetett), és az ünnepnek értéke, súlya volt. Mert igaz, hogy ma bármikor (akár éjjel is) kapok "tejet" (olyat, aminek 1,5 % a zsírtartalma és egy hónapig hűtés nélkül is eláll), és elég december 24-én megvenni a kész bejglit, de igazi tejet a mi városunkban (ami eredetileg egy mezőváros volt) sehol nem lehet kapni. Vagyis Mányról hoznak kecsketejet nagyon sok pénzért az egyik pékségbe, mi pedig Csabdiból, ismerőseinktől veszünk hetente 10 liter friss tejet, de nekik is csak márciusig lesz eladó tejük. Pedig szívesen készítek sajtot, mert finomabb, egészségesebb és olcsóbb is így, mint a bolti. És szívesen készülök az ünnepre diótörés közbeni zenehallgatással, sütögetés közbeni énekszóval. Ez olyasmi, amire nem szabad sajnálni az időt.

Nagy Olga: Asszonyok könyve (részlet)

Ezt a kis történetet nagyon szeretem, nemrég találtam az Adventi kalendáriumban. Remélem, 

nektek is tetszik.

Régi karácsonyok

Adatközlő: György Zsuzsanna

Úgy volt az, hogy ötesztendős asszony voltam, s már a hetedikhelyt laktam. 

Szegény urammal úgy voltunk,  mint a madarak. Összekőttünk, nem volt semmink. 

Oda akarok kilyukadni, hogy mivel hogy most karácsony jő, eszembe jutott az a 

valamikori karácsony, amelyik nehéz volt, s mégis olyan szép karácsony volt. 

Forrás

Dolgozgattunk, mint szegény emberek, Isten kegyelmiből egy kis disznócskát 

vágtunk, meg aztán a kicsi családomnak, a két gyermeknek úgy varrtam meg a 

kicsi ruhácskát éjszaka, hogy ne lássák: „Azt hozta az angyal.” Meg az uramnak is

úgy csináltam meg az ingét, hogy ne lássa, tudjon örvendeni neki.

Így aztán eljött a karácsony szombatja. Falusi asszony nem úgy van, hogy kéznél

van minden. Meg kellett süssek mindent: kenyeret, kalácsot. Hát felkőttem én még 

két órakor, megsütöttem a kenyeret, a kalácsot. Mikor a kicsi gyermekeim felkőttek, 

azt kérdezték:

– Édesanyám, hányat kell még aludjunk, hogy jüjjen az angyal?

Megsimogattam őket, megcsókoltam. Ki nem szereti az ő kicsinyeit?

– Tudjátok, mit? Nem kell többet aludjatok, ma öste jün az angyal. Már járt is itt valahol, a kert alatt. 

Mikor mentem ki, nézzétek, mit kaptam: két csuprocskát, s a két csuporban két kicsi kalács. 

Nézzétek, milyen pirosra van sülve! Látjátok? Jók voltatok, szót fogadtatok, esténkint imádkoztatok, 

most nektek ilyen szép fényes hajú kalácsot hozott. Még melegecske.

Kicsi butácskák, csak pislogtak rám, tartották a kicsi tenyerüket, beléborítottam a csuporból 

a kalácsot.

– Édesanyám, hát az angyalka tud ilyen szép kalácsot sütni? Beéharaphatunk?

– Megkezdhetitek, persze, beléharaphattok, csak először meg kell köszönni a Jézuskának, 

hogy nektek ilyen előre küldött angyalfiát.

Hát szépen letérgyeltek, persze az agyagos padló fel volt tapasztva, s a két kicsi elmondta 

az asztali áldást: 

„Mindenek szemei tereád néznek, édes Istenem, te adsz eledelt 

alkalmas időben, te töltesz be minden élőlényt a te áldásoddal, ámen.”

Akkor aztán akkorát haraptak a kalácsból, hogy még most is örvendek,

ha rá gondolok. Csak úgy ropogott a haja a kis egérfogacskáik között.

Aztán persze nem volt sok időm gyönyörködni, mert sok dolgom volt. 

Kellett készíteni az ünnepre, mert akkoriban úgy volt, hogy ünnep első

napján nem volt szabad semmit se készíteni. Örvendtek, hogy estére 

megjön az angyal. Nem volt akkora karácsonyfa, mint amilyen a mai 

házakban, a városi blokkokban, hogy a földtől a plafonig. 

Forrás

Honnét, honnét nem, az uram összeszedett vagy hat-nyolc fenyőgallyat, egy fára 

rádrótozta a fenyőgallyakat, még a véginén is azt hittem, hogy igazi 

karácsonyfa. Annak előtte való napokban olyan magamfőzte szalon-

cukrot csináltam, selyempapírt vettem, megvagdostam a szélit, belecso-

magoltam a cukrot, s úgy tettem a fára. Megaranyoztam a diót, legyen

aranydió is, hozott az uram mogyorót, piros almát, azokat is fölaggattuk 

a fára, ilyen volt az akkori karácsonyfa. Egyszerű viaszgyertyát aggattunk 

reája, csillagszóró eszünkbe se jutott. 

A mai karácsonyfán sok a szaloncukor, csokoládé, viaszgyertya, csillag-

szóró, villanyvilágítású gyertyák. A karácsonyfa alatt rengetegjáték, de 

olyan közömbösen állják körül!Mi hiányzik a mai szentestén? Talán a 

szeretet? Talán a meghittség? Gazdag ajándékok, közömbös arcok. 

Nem az az öröm, nem az a boldogság, ami az én gyermekeim arcán volt.

Reggel felébredtek:

– Nézd meg, járt-e az angyal?

Nagyon örvendtek annak az egyszerű ajándéknak: kicsi tányér,

ing, csupor, kötény. A csuporban dió, alma. Uram is megkapta 

a maga ajándékát. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémek-

nek tudtam örömet szerezni. Minden volt, mint más háznál, 

csak éppen pénz nem volt. El voltam keseredve: mi lesz most, 

ha jönnek a kántálók! Tudunk adni nekiek valamit? Elmentem 

öreg szüleimhez, megkérdezni: tudnak-e kölcsönözni vaj pár lejt. 

Nem messze laktak tőlem. Mielőtt bekopogtattam volna, meg-

kérdeztem: 

– „Szabad kántálni,”

Hallom édesanyám jól ismert hangját: 

– Szabad.

Elkezdtem szépen az éneket:

„Betlehemi pusztán örvendetes hír van...”

Ráismert a hangomra, s ott bent, reszketeg hangjukkal

ők is kísérték az én kántálásomat. Mikorra elvégeztem 

a kántálást, elmondtam a beköszöntőt:

Eljött a vendég, kit a világ vára,

Megnyílt általa az egeknek vára.

Az áldott csemete az égből leszálla,

Értünk az Atyához kezesnek beálla.

Számunkra adjon jó időket,

S áldással befolyó sok jó esztendőket.

Bémentem, megcsókoltam őket. Eldiskuráltunk, 

s elmondtam, hogy a kicsi karácsonyfa megvan,

éjszaka az urammal feldíszítjük. Elbeszélgettük 

az efféle alkalomhoz illő dolgokat, de biza nem 

volt lelkem pénzt kérni. Elköszöntem szépen, 

kívántam boldog felvirradást, s boldog ünnepeket. 

Indultam haza. Ahogy mentem keresztül a kerteken, 

igen nagyon megkeseredtem. Megálltam, s kisírtam 

magamat atyásan.

Kisírt szemmel érkeztem haza. Szegény uram, amikor 

meglátott:

– Zsuzsika, miért sírtál, fiam? Baj van apádékkal?

– Dehogy van baj!

– Akkor miért sírtál?

– Sírt a bosszúság. Csak erősen hideg van, kicsípte 

az arcomat.

Nem feszegette tovább a kérdést. Hát egyszer meg-

zörgetik az ablakot:

– Szabad kántálni?

Megreszketett a csontomban a velő. Uram rávágja, 

hogy „Szabad”.

Hát elkezdik, hogy: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” 

– a kántáló éneket. Én pedig reszkettem, hogy már 

én mit tudjak ezek-nek adni. De mikor elvégezték a

kántálást s a beköszöntést, uram mondja:

– Gyertek bé!

Gondolom: „Ennek is elment asütnivalója.” Há 

mért hívja bé ezeket az asszonyokat! De uram 

egy-kettő kivette a kalácsot az almáriomból, három 

felé vágta a három cigánynénak. Felment a hiúba,

hozott egy tál diót, egy tál almát, beléöntötte a sza-

tyorba. Meg voltak elégedve ők is, s ekkor meg-

telt az én lelkem is nyugalommal: lámcsak, el lehetett 

intézni, akiben jó érzés van és szeretet. A három

cigányné elment nagy boldogan, s én újból sírva

fakadtam.

– Mi baj van? Megint sírsz?

Most már örömömben sírtam, hogy olyan embert

rendelt nekem az Isten, akinek a nehézségekben is

jár az esze.

– Tudod, mikor jöttem haza, azért fakadtam sírva,

mert nincspénz a háznál.

– Ó, fiam, amíg kenyér van, kalács van, van apróság, 

dió, hát szabad ezen búsulni?

Akkor megtanultam, hogy a családban a legnagyobb 

gazdagság a megelégedés. Ha szegény is vagy, ha van 

megértés, annál nincs nagyobb kincs.

Mert igen szegények voltunk, gyermekeink mégis 

boldogan emlékeztek az összetákolt karácsonyfára.

Egyszer azt mondja nekem a lányom:

– Édesanyám, miért nincs máma olyan boldog karácsony? 

Én most megcsinálok mindent: tésztát sütök, a karácsonyfa 

a földtől a plafonig ér. Csak nincs meg az a szeretet, 

csak a szeretetlenség. Miért van ez így?

Erre nem tud felelni a világon senki se. 

Forrás: Nagy Olga Asszonyok könyve. Budapest, 1988, Magvető

Könyvkiadó.