A jungi modell szerint minden kislány királylánynak
születik, hiszen a meleg családi fészekben, szerető szülei és családtagjai
között minden lányka egyedinek, tökéletesnek érzi magát. A
személyiségfejlődésünk során ez a szerep alakul ki legelőször, de az egészséges,
felnőtt nőkben az „anya”, a „boszorkány”, az „amazon”, a „szűz” és a „kurtizán”
is jelen van. Minden életkorban és élethelyzetben más-más dominál ugyan, de egy
érett nőben mindegyik jelen van, s ha valamelyik nem alakul ki, vagy egyik
túlságosan hangsúlyossá válik, akkor komoly személyiségzavarok alakulhatnak ki.
Lélektani regények és drámák gyakori szereplői olyan nők,
akiknek személyiségében borul ez a kényes egyensúly. Theodor Fontane Effi Briest c. regényét úgy is
értelmezhetjük, mint egy olyan nő tragédiáját, akit túl sokáig neveltek,
dédelgettek „királylányként” a szülei. Ezt a kis buta, naiv, boldog 16 éves
kislányt hozzáadták a nála jóval idősebb porosz főhivatalnokhoz, Innstetten
báróhoz.
A nyílt, vidám, álarc nélküli lány talajvesztetté válik,
amint kikerül a szülői házból. Büszke volt rá, hogy addig sosem hazudott, de a
boldogtalanság megtanítja, hogyan kell hazudni, és hogy senkinek sem mutathatja
meg az igazi arcát.
Kezdetben az unalom, a kísértettől való félelem, a magány és
a boldogtalansága miatti szégyen miatt hazudik a szüleinek írt leveleiben,
később azonban komolyabb bűnökbe is belekóstol. Mivel férje mellett ő csak a
„szűz” s az „anya” szerepében mozoghat, enged a szívtipró Crampas csábításának,
és elkezd találkozgatni vele. Effi nem szereti Crampast – ezt később be is
vallja – ő csak azt szereti, akivé Crampas mellett válhat, hogy mellette igazi,
csábító „boszorkány” és „kurtizán” is lehet. Persze a boldogsága nem lehet
tökéletes, hiszen a lelkiismerete sosem hagyja nyugodni.
Végül aztán Innstettent előléptetik és Effiék Berlinbe
költöznek. Ez végtelen megkönnyebbülést jelent neki, s mellőzött szerepeiben
kiélve magát immár boldog családi életet élhet férjével és kislányukkal. Az
idillnek azonban vége szakad, amikor Innstetten véletlenül felfedezi Crampas
régi leveleit. A férfi hirtelen haragjában egy barátját hívja, hogy legyen a
segédje a Crampas elleni párbajban. Mire kiönti a szívét hű barátjának, a
haragja is elpárolog, de mert valaki tud a sértésről, ragaszkodik a párbajhoz.
Innstetten megöli Crampast, és Effi a társadalom
kiközösítettjévé válik. Még akiket életében a legjobban szeretett, a szülei is
kitagadják névleg, bár pénzzel segítik lányukat.
Ebben a szörnyű helyzetben jellemző módon csak a régi dajka,
Roswitha marad a nő mellett. Roswitha ugyanis sorstárs, akit megesett lányként
az apja majdnem halálra vert, később a kisbabája is meghalt, s akit Effi
fogadott be dajkának a saját kislánya mellé, amikor az már lemondott az
életről.
Effi Briestet nem a szegénység bántja, hanem a magány és a
semmittevés. Nincs célja az életének. A legnagyobb csapás aztán az lesz, amikor
végre újra találkozik a lányával, de az a legkevesebb együttérzés nélkül,
idegenként viselkedik az anyjával.
Nem kell, hogy szabad legyen; elegem van belőletek, gyűlöllek titeket, a saját gyermekemet is. Ami túl sok, az túl sok. Törtető volt, semmi több. Becsület, becsület, becsület… és akkor agyonlőtte azt a szegény fiút, akit nem is szerettem, és akit elfelejtettem, mert nem szerettem. Minden csak butaság volt, és most vér és gyilkolás. És én vagyok a bűnös. És most elküldi hozzám a gyereket, mert semmit sem tagadhat meg egy miniszternétől, és mielőtt elküldi a gyereket, idomítja, mint egy papagájt, és kitanítja a frázisra: 'ha szabad'. Utálom, amit tettem, de van, amit még jobban utálok, és az a ti erényetek.
Effi beteg. Szerencsére hűséges orvosbarátja ír a szüleinek,
akik visszafogadják kislányukat, belátva, hogy a nő bűnében ők is részesek,
hiszen burokban nevelték az ő kis „királylányukat”.
Látszatra megint vidám és boldog, de belül sorvadozik. Nem
tudja mi értelme volt az életének, de igazán nem is akarja tudni. Lassanként
eluralkodik rajta a teljes közöny, már csak a halált várja. Az életét is csak
kívülállóként szemléli, már csak árnyéka egykori önmagának. Órák hosszat nézi a
természet szépségeit és gyönyörködik bennük. Végül még Innstettennek is
megbocsát, akit a kemény évek alatt meggyűlölt, és békésen hal meg. Otthon
temetik el a kertben. Sírkövére csak annyit írnak: Effi Briest. Ez volt az
utolsó kívánsága, mondván, a többi nevére nem szolgált rá.
A regény számtalan megválaszolatlan kérdést felvet
bűnről és erkölcsről. Ki volt a hibás mindezért? Ki igazán bűnös a regényben? És
ki viselkedik erkölcsösen?
Igen, az ilyen könyveket tartom jónak, amelyek nem válaszokat adnak, hanem kérdéseket vetnek fel, s a világot nem fekete-fehéren, hanem a maga bonyolult összevisszaságában mutatják be, de azért sugallják azt az isteni rendet, amit egyszer talán mi is megláthatunk.
