Napok, hetek, hónapok

múlnak el anélkül, hogy bármit is írnék az életünkről. A nyomok, melyeket hátrahagyunk, mulandók; ízek és illatok, rend és rendetlenség örök körforgása, de a gondolatok, az olvasott szavak és az érzések elmúlnak, elfelejtődnek. Ezért nyomaszt az íráskényszer is sokminden más mellett. Mert bár telve vagyunk panasszal és aggodalommal a jövőt illetően, mégis érzem, hogy ez az időszak az egyik legszebb az életemben. És ezt muszáj tudatosítani és illendő emléket állítani neki. Nincs sok idő, ezért nem szabad túlzásokba esni itt sem. Élni kell és nem folyton csak emlékezni és jegyzetelni, ám néhány kép és mondat maradjon emlékbe erről az időszakról!

1. születéstörténetek
2. a farmerélet nehézségei és szépségei
3. kötődő nevelés (Ákos)
4. sziporkák Flórától
5. olvasmányélmények (A viskó)

Fényképes helyzetjelentés a kertből

kerti tavunk vízi liliomokkal és tavirózsával

Ákos születése után az első sétánk volt odakint. Már lassan egy hónapja készültek a képek, de csak most lett időm, hogy végre feltöltsem őket.

játszósarok

Hihetetlen, hogy abban a két hétben, míg a gyermekágyas "szobafogságomat" töltöttem, mennyi minden történt a kertben! Azóta pedig már a korai borsót is leszedtük...

játszósarok tyúkokkal

Kertészkedni persze mostanában nem tudok, szóval apának, mamának és papának lehetünk hálásak azért, hogy van egyáltalán valami a kertben. Én két hétig csak élveztem, hogy még főznöm és vasalnom sem kellett, a nagymamák elláttak mindennel.Nincs lelkifurdalásom, hiszen úgyis lassan átveszem a családi főzőasszony szerepét, más hasznomat most egy ideig úgysem veszik. Nem is bánom, hogy a kapálásból kimaradok:)

palántázó helyiség

Egyébként a héten kaszáltak a fiúk, ma báláznak és pakolnak. A változatosság kedvéért tehát most nem esőért imádkozunk, hanem azért, hogy ma még ne essen. (Ilyenkor mindig eszembe jut Tolsztoj Anna Kareninája, mikor Levin kaszál, meg Benedek Elek Édes anyaföldjében a kaszálás.) Mi pedig a gyerekekkel kihasználjuk az időt és strandra megyünk. Hurrá!

palánták

a kert

földi eper

eper és a fólia

paradicsom

spenót

málna

rebarbara

hagyma, rebarbara és saláta

bab és uborka

mángold

borsó

borsó

citromfű és menta

Mici

tyúkocskák

tyúkudvar

Megszületett Ákos

Kedves Barátaim!

Örömmel tudatom, hogy 2015. ápr. 27-én megszületett kisfiam, Ákos. 3430 g és 58 cm. Könnyű szülés után egy édes, simulékony, jól evő és jól alvó kisbabát kaptam, akit Flóra hangoskodása sem látszik zavarni. A gyermekágyban pedig gyorsan regenerálódok, pihengetek, meditálok, gyönyörködök Ákosban és próbálok Flórával is sokat játszani, összebújni.

Személyes naplóbejegyzés következik

A kimeszelt konyha gyönyörű amarillisszel és orchideával

az elmúlt néhány hónapról. Apró kis emlékek, benyomások, panasz és hála vegyesen. Az útról összeszedett apróságok, amelyek segítenek később emlékezni, örülni.

Hogyan is kezdjem? Jelenleg minden gondolatomat a testi tüneteim és jövőm kiszínezése köti le, ezért nem is tehetek mást, mint hogy erről írok.

Ez a terhességem teljesen más, mint az előző volt, más az élethelyzet is, amiben vagyok, az anyaság engem is biztos átformált és fiatalabb sem lettem az elmúlt 3 évben. Mindenesetre most igazán közeli kapcsolatba kerültem a wc-csészével, amit nagyjából a 18. hétig minden egyes reggel megölelgettem, néha a nap többi részében is.
A visszereim már az első hónapban kiújultak, pedig amikor Flórát vártam, akkor csak a második trimeszterben jelent meg ez a problémám. Mostanra pedig odáig fokozódott a helyzet, hogy öreganyám lába simábbnak és egészségesebb színűnek mondható, mint az én bal lábam. Pedig Andris mindig olyan szerelmesen mesélte, hogy a lábamba szeretett bele:

Új beépített szekrény a gyerekszobában

"Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett..." (József A.)

...Most pedig rossz ránézni, meg az esélyt sem szeretem megadni, hogy nagyon megnézze. Reggeltől estig csak a kompressziós harisnyámban tudok létezni.

A "fészekrakó hormonok" is tombolnak bennem. Andrisnak már ultimátumot adtam, és csak ennek köszönhető, hogy végre kimeszelte a konyhát, és megépítette a beépített szekrényt a gyerekszobában. A szekrényajtókra sajnos még várnom kell, de ez is nagy előrelépés, legalább már elkezdhettem kimosni és kivasalni a babaruhákat. Egy hete napjában két-három mosást teszek be, és még mindig nem látom a végét. Persze ehhez kellett egy durva fosós vírus Flórának, no meg az is, hogy kezdem kimosni, elpakolni a télikabátokat, előszedni az újakat, ágyneműt és függönyt is kell mosni, szóval még mindig nem jutottam a végére. Mosás és vasalás, ezek adják meg mindennapjaim szokott ritmusát.

Olcsó körömvirágos kézmosó szappanok saját disznózsírból

Próbálom feltölteni a sajt- és szappanraktárakat is, mert ha kisfiam olyan lesz, mint Flóra volt, és ha én is olyan leszek, mint három évvel ezelőtti önmagam, akkor minimum fél évig semmit nem tudok csinálni a ringatáson, szoptatáson és gügyögésen kívül.

Próbálom a napjaimat okosan szervezni, pl. a Flylady program segítségével takarítok, igyekszem két napra előre főzni, olvasom naponta a Bibliát és más könyvekre is igyekszem időt szakítani. Próbálok Flórával minden nap játszani, kicsit kézműveskedni, de sokszor csak annyi van, hogy együtt végezzük a házimunkát (adogatja a teregetni- és vasalnivalót, segít porszívózni, felmosni, port törölni stb.), no meg olvasok neki, énekelünk, és verset tanulunk.

Sok-sok szappan szárad most

Bár sokáig nehezen fogadtam el, hogy nem előbb érkezik a kistestvér, most hálás vagyok az Istennek, amiért így rendezte az életünket, hiszen Flóra éppen most ért meg arra, hogy akár egy órát is eljátszik, elszöszmötöl magában, nem kell már ringatni az altatáshoz, elég mesélni neki, és sokszor a délelőttöket már az óvodában tölti. Zsolikát nagyon várja, puszilgatja a hasamat és sokszor elmondja, hogy ha majd kórházban leszek, akkor ők addig itthon rosszalkodnak majd Apával, de azért meglátogatnak majd, és hoznak nekünk finomságokat is.
Így valamennyire kompenzálódik az én türelmetlenségem és ingerlékenységem is.

Pillangókkal várjuk a tavaszt

Mit írjak még? Tudnék panaszkodni, de most elnézegetve a pillangókat és a napsütést, visszaolvasva az utolsó néhány sort, nincs is kedvem panaszkodni, hiszen itt a tavasz, gyönyörű családom van, ami nemsokára bővülni fog, szépen alakul az otthonunk is, és most Apa elvitte Flórácskát sétálni, én pedig kényelmesen ülve fényképeket töltök fel a blogjaimra, anélkül, hogy félbe kellene szakítanom az idillt azzal, hogy kitöröljem valakinek a fenekét, inni, vagy enni adjak annak a valakinek, vagy valami játékot vegyek elő. Szép az élet és az Isten szeret minket, hiszen megkímél sok nehézségtől.

Az örömhír

sosem akkor kopogtat az ajtónkon, amikor görcsösen várjuk, hanem amikor az élet szépen lassan folydogál a saját medrében, minden jól kiszámított, ismerős és úgy gondoljuk, nagy meglepetés nem érhet már minket. Amikor legkevésbé sem várunk nagy változást, amikor már úgy véljük, kiismertük, mi a Jóisten terve az életünkkel, akkor hirtelen minden kártyavárként dől össze és mi bambán kérdezzük, hogy miért éppen most, és miért éppen így?

Májusban nehéz döntést hoztam: szeptembertől visszamegyek dolgozni, és alig két és fél éves kislányomat, akivel addig éjjel-nappal együtt voltunk, beadom az óvodába. A döntést, melyet kezdetben szinte tragédiaként fogtam fel, kezdtem megszokni, augusztus végére pedig tele voltam tervekkel, mi mindent próbálunk majd ki az új osztályaimmal,

Lelkesedésem azonban hamar kétségbeeséssé fordult, mikor augusztus utolsó napjaiban az ismerős rosszullétek hatására terhességi tesztet vásároltam, és az pozitív eredményt mutatott. A régen várt kisbaba tehát úton van, örülünk neki és nagyon várjuk őt. Az iskolát sajnálom, de már korántsem annyira, mint amikor még csak ötleteltem a nyáron. A megvalósítás valahogy mindig sántít, a tanításban elérhetetlen cél a tökéletesség. Újonnan csalódtam a közoktatásban, nem tudok hinni abban, hogy egy ilyen individualista (vagy mondjam inkább egoistának?!) társadalomban osztályszinten húsz gyermeket együtt lehet nevelni... De ez messzire vinne, hagyjuk most.

15 hetes a kisbabám, és a rosszullétek a hajnali órákra korlátozódtak. Már ezért is érdemes hálásnak lenni. Bár lehet, hogy meg is szűnnének ezek a tünetek, ha nem ötkor kelnénk minden nap. Flóra egyébként nagyon örül a kistestvérnek, és velem is empatikus: reggelente a fürdőszobai fellépőt odatolja a mosdóhoz és köhögést imitál, amíg én öklendezek. Utána megkérdezi:

- Anya! Kész vagyunk?

- Remélem, kicsikém. - válaszolom, és nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak.

Próbálok felnőni az új feladatokhoz, de be kell vallanom, nagyon nehéz. Nem lenne belőlem jó parasztasszony, és nem tudok egyszerre jó anya és jó dolgozó nő sem lenni. Valami mindig kicsúszik a kezemből, valami mindig elmarad és elromlik. Ritkán sikerülnek úgy a dolgok, hogy elégedett lehessek.

És szükségem van a magam kis csendességére is, az elmélyült olvasással töltött órákra, legalább percekre, ami szintén nagyon nehezen jön össze, és ez a hangulatomon és a kapcsolataimon is érződik.

Eddig nosztalgiával tekintettem vissza az első terhességemre, főleg az utolsó két hosszú hónapra, amit olvasással, kötögetéssel töltöttem, amikor még nem volt bennem félelem. Most van. Várom, hogy az is elmúljon a rosszullétekkel együtt.

Készülünk az őszre

testben és lélekben egyaránt. A szeptember sok újdonságot tartogat mindannyiunk számára. Én visszamegyek dolgozni, Flóra pedig 20-án (akkor lesz éppen 2 és fél éves) megkezdheti az óvodát. Addig pedig próbálunk még minőségi időt együtt tölteni. Amennyit csak lehet, bár már készülnöm kell az iskolába és a befőzések sem várhatnak...


Az ilyen együtt töltött időnk egyik látható terméke ez a kis Gesztenye Marci ablakkép (a virágok azért még maradnak, nehogy emiatt ne legyen több jó idő):

Nyaralni voltunk

augusztus elején egy félig nomád cserkésztáborban. Flóra ügyes volt, jól bírta a komforthiányt, azt, hogy gyakran csak hideg kútvízben tudtunk fürdeni, olykor a szabad ég alatt, sátorban, vagy szénabálákon aludtunk. Biciklizés közben, mikor elaludt, kikötöttük a sisakját az üléshez, hogy ne billenjen oldalra a feje. Szóval mi így nyaraltunk, és büszke voltam rá, hogy ilyen ügyes volt, és hogy én is ki tudtam kapcsolódni kicsit, mert a régi őrsöm tagjai, sőt a fiúk is, szóval a régi raj ilyen ügyes, szorgalmas, kreatív és szuper lett. Hét éve ezt még nem gondoltam volna, de ez nagy megerősítés nekem, hogy értelme van a törődésnek, a nevelésnek.

A nyaralás, kimozdulás másik előnye - azon kívül, hogy saját korlátainkat megismerjük, feszegetjük, no meg persze, hogy együtt vagyunk, így családostul, meg a kedves cserkész barátainkkal is - az, hogy nagyon sok kedves emberrel, érdekes élettel ismerkedhetünk meg. Felvidéken, Kistárkányban, Szirénfalván és Nagyráskán a református gyülekezet vendégeiként olyan bőséges ellátásban volt részünk, ami nem kevés anyagi terhet is jelentett az ottaniaknak. Remélem, lesz rá mód, hogy egyszer viszonozzuk a kedvességüket.

És egy másik nagyszerű hely, és nagyszerű család már magyar oldalon a Sárospatak és Makkoshotyka között elterülő tanya (az ország első szalmabála háza), ahol néhányan jurtában, nagy többség (köztük mi is) egy fából ácsolt táncház és szénatartó színben aludtunk. Ambrus Kristóf és Nagy-Bozsoky Ildikó életét irigylésre méltónak tartom, 6 gyermekük van és főként a néhány tehénkéből élnek, nem mellesleg nagyon finom sajtokat készítenek. Tapasztalatokat is cseréltünk, bár főleg én tanultam tőlük. Innen is köszönöm a kedvességüket, meg a gumicsízmát, nagy hasznát vettük később Mogyoróskán a megáradt patakban.

Mióta hazaértünk, egyfolytában mosok, teregetek és vasalok, de még csak most értem a végére. Hat gyerekkel ezt hogyan oldja meg az ember? Vagy én csinálok valamit nagyon rosszul...

Kis kertemben uborka ... meg paradicsom, málna, tök, szőlő, káposzta, napraforgó, cukkini, eper, mángold, kukorica, meggy, sárgabarack stb...

Hosszú hallgatás után képes beszámoló arról, mivel is telnek napjaink mostanában...

(A Bitangon is készítek majd képeket, csak mikor ott vagyunk, sosem jut eszembe fotózni.)

Hosszú hallgatás után személyes

bejegyzés következik. Apró naplóbejegyzés magamnak, a közeli barátokon kívül mást nem érint, mégis lejegyzem ide tanulságul, feldolgozandó a bennem kavargó érzéseket, hogy túllépjek végre a sérelmeken és lezárjam magamban azt, amin már nem érdemes rágódni.

Szóval volt két kemény hónapom, mely a szakdolgozatom írásával telt, sokat olvastam hozzá és élveztem a szellemi munkát, a heti egyszeri kizökkenéseket az anyai szerepből. Azt terveztem, hogy április közepén le is adom a kész anyagot, lesz, amilyen lesz, de március elején elküldtem a konzulensemnek az addigi munkámat, aki nagyon sikeresen lehűtötte a lelkesedésemet. Amit írtam, az szerinte szabad ötletek jegyzéke nem éppen igényes németséggel megfogalmazva. Megjegyzem, a meglátása jogos, valóban sok ötletemet vetettem papírra talán kevésbé megválogatva is, míg a koncepció hiányzott, és leginkább túl akartam lenni az egészen, a heti egyszeri munka pedig kevés volt egy ilyen feladat elvégzéséhez.
A kifogások persze nem érdekelnek senkit, a tanár feladata az, hogy egyfajta minőséget megköveteljen, a hallgatóé pedig az, hogy elvégezze a feladatait és egy tisztességes dolgozatot készítsen. Ám a hallgató nemcsak hallgató, hanem családanya, feleség és kissé hebrencs leányzó is egyben. A személyiségemet pedig nem az határozza meg, hogy egy roppant okos, művelt ember mit gondol rólam az irományom alapján, hanem az, hogy a hozzám közel állók mit gondolnak rólam, és én magam mit és hogyan élek meg az életben. Ezzel vigasztaltam magamat, miközben pontosan tudom, hogy tanárként én is kapásból meg/elítélek akárkit egy iskolai dolgozat alapján.
A történtek után két tanulságot vontam le: az egyik az, hogy össze kell szednem magamat, és kemény munkával meg kell írnom ezt a fránya szakdolgozatot, a munkát pedig nem spórolhatom meg, és az összeszedettség hiányát sem fedhetem el sziporkázó ötleteimmel. A másik pedig az, hogy tanárként óriási felelősségem van abban, hogy diákjaim mit gondolnak magukról, hiszen önértékelésüket akár csak egy-két negatív kritikával is nagyon mélyre áshatom, érdeklődésüket pedig örökre elterelhetem attól, ami esetleg nagyon is vonzaná őket, ha több bátorítást kapnának.

A nyár nagy feladata tehát a szakdolgozatom megírása lesz, ami nagyon nehéz ügy, hiszen elkezdődtek a kerti munkák, és az én segítségemre is nagy szükség van, nem beszélve a sajtkészítésről, a kenyérsütésről és a legújabb hóbortomról, a szappankészítésről.

Szóval most felszívom magam és erőt gyűjtök, mert a következő héttől újra beleásom magam a szakirodalomba és remélhetőleg nagy lendülettel (de ha kicsivel az sem baj... csak már kész lenne) megírom a szakdolgozatomat.

Asszonyok könyve

Ha valaki - hozzám hasonlóan - hajlamos a régi időket egyfajta rózsaszín ködben látni, akkor annak kötelező olvasmány Nagy Olga népi elbeszéléseinek megrendítő gyűjteménye.

Én mindig vágyakozva tekintettem nagyanyáink, dédnagyanyáink életére, bár tudtam, hogy a "nyugodt" élet sokszor szegénységet, nélkülözést, és nem utolsósorban rengeteg munkát, fizikai munkát jelentett. 

Mi a férjemmel nagyon szeretnénk - divatos kifejezéssel élve - egy önellátó gazdaságot felépíteni, és kimaradni a taposómalomból. (Valamilyen szinten már kiléptünk belőle, hiszen én itthon babázok, ő pedig otthagyta a budapesti munkahelyét és itthon kertészkedik, de aki a 21. században él, az tudja, hogy a taposómalomból sosem lehet teljesen kiszállni.)

A könyvet olvasva sokszor hálás szívvel gondoltam arra, hogy milyen jó életünk is van, mert mi (a régiekkel ellentétben) megtehetjük, hogy télen elutazzunk valahová, esténként olvasgassunk, tévézzünk, internetezzünk. A tűzifát nem fejszével vágjuk, hanem főként gépek segítségével, a vizet nem a kútról húzzuk fel, hanem korlátlan mennyiségben és hőfokon rendelkezésünkre áll, csak meg kell nyitnunk a csapot, a kenyeret nem kell hetente bedagasztani és kisütni, a tehenet nem kell megfejni minden este és reggel, vagy ha húsra vágyunk, nem kell előbb megküzdeni a kakassal, meggyilkolni, kopasztani, kibelezni. Minden konyhakészen, feldolgozva elérhető a boltokban. A kérdés csak az, hogy milyen minőségben és milyen áron. (Itt nem a tényleges összegre gondolok, hanem arra, hogy hány órát tölt távol az ember a családjától egy olyan munkahelyen, olyan munkával töltve az idejét, aminek nem feltétlenül látja az értelmét, vagy amit nem szeret. Mindezt azért, hogy ne kelljen neki előállítania az élethez nélkülözhetetlen javakat.)

Az élet tehát, ami az Asszonyok könyvében körvonalazódik, még mindig vagyon szimpatikus, bár ismerem magam annyira, hogy tudom, én sokat szenvednék az egyhangú, monoton, nehéz fizikai munkától. (Hiszen sokszor az is nehezemre esik, hogy kimenjek a kertbe egy kis kelbimbót vagy salátát szedni, dobjak fát a tűzre, vagy nyáron nekiálljak a lekvárfőzésnek, zakuszkakészítésnek.)

Akkor miért is megrendítő a kötet? Nagy Olga a könyv bevezetőjében ezt írja a gyűjtemény keletkezéséről:

"Havadon egy évtizedes kutatás során figyeltem föl arra, hogy a férfiak elbeszélései főleg happy endes, optimista kicsengésűek. Ezzel szemben az asszonyokéi visszafogottak, keserűek, drámai helyzetekről számolnak be, a legtöbbször szomorú hangulatúak.

Ez indított arra, hogy több asszonyt is megkérjek: mondja el gyermekkorának, leány- vagy asszonykorának boldog emlékeit.

A reagálások döbbenetesek voltak:

A havadi Szentgyörgyi Ákosné kategorikus nemmel válaszolt:

'Nincsen! Nekem nincs ilyen emlékem! De elmondok más emléket.' És történeteket mondott el verekedő férjéről, házaséletük szomorú epizódjairól, és elmesélte a legborzasztóbbat: unokája öngyilkosságának történetét.

Ozsváth Lajosné középkorú havadi asszony minden ingerültség nélkül, de rezignáltan azt felelte, hogy neki nincs boldog emléke, de készségesen elmesélte édesanyjának egy "boldog" emlékét. 'Mindig mondta nekünk, hogy ő akkor volt a legboldogabb.'

Íme dióhéjban a történet:

A negyedik gyermekével várta a "lebabázást". Közben jött a húsvét. Reszketett a gondolattól, hogy lebabázhat és akkor ki süti meg a húsvéti kalácsot, ki főzi meg a töltött káposztát. De eljött a húsvét szombatja úgy, hogy mindent sikerült elvégeznie, s még a pitvart is kitakarította, s húsvét első napján megjött a baba is.' [...]

Ez a havadi tapasztalat indított az asszonyok emlékeinek kutatására. Így születtek meg ezek a történetek, melyek csupa drámai helyzeteket tárnak elénk."

Nagy Olga könyvében szomorú, tragikus női sorsok tárulnak az olvasó elé. Egy kezemen meg tudom számolni, hány történet végkicsengése boldog. Megtalálható benne az örök nő, az anya, az anyós, a mostoha, a boszorkány, az amazon, a nimfomán, az alkoholista, a szűz és a szerető (kurtizán). Az örök emberről, az örök nőről szól tehát, a madáchi értelemben változatlan Éváról, és társáról, Ádámról, akik folyton szenvednek, akik folyton ugyanazokat a hibákat követik el és ugyanazokat a sérelmeket, igazságtalanságokat szenvedik el. Nagyon maiak a történetek, csak a színfalak változtak.

Óhatatlanul felmerül a kérdés; hát miért ez a sok szenvedés, ha ennyire kiismerhető és előrelátható az egész? Keresztyénként persze tudom a választ; nem kellett volna ennünk arról a fáról. Hiszen Ádám és Éva óta nem tud túllépni önmaga árnyékán az ember. Egy másik megközelítés alapján viszont azt figyeltem meg, hogy a jungi női archetípusok közül (királylány, anya, boszorkány, amazon, szűz, kurtizán) csak a királylány hiányzik a történetekből. A nőket régen sosem kezelték királylányként, sosem lehettek a társaság középpontja, nem kaptak megbecsülést, önfeledt gyerekkort. Még csak társ sem volt a férfi mellett, csupán szolga, munkás, anya, szerető. A szeretet hiányzik a történetekből, és leginkább a férfiak részéről. Mert ha valakit nem szeretnek, akkor ezen nem tud túllépni. Egész életében a szeretetért fog kapálózni, ha a férjétől nem kapja meg, akkor a gyermekeire fog rátelepedni, esetleg más férfiaknál keres vigaszt...

Elítélhetjük, hogy manapság mennyi válás van, de annak idején még többnek kellett volna lennie, legalábbis a történeteket olvasva erre jutottam, hiszen akkor sok tragédia elkerülhető lett volna.

És csóválhatjuk a fejünket az akkori gyermeknevelési szokásokon, mélyen azért érzem, hogy ma sem vagyunk sokkal jobbak. Ma a másik végletbe esnek az emberek: csak királyfinak és királylánynak nevelik gyermekeiket, kötelességre, illemre, empátiára, a szenvedés méltó tűrésére nem. (Ezt nem kívülről írom, hanem úgy, hogy én sem vagyok ez alól kivétel, bárhogy is igyekszem, bár a fejlődésembe vetett hitem erős :))

A könyvre visszatérve: drámai történetek ízes székely nyelven megírva, szépen illusztrálva, mondhatni jó kötésű könyvecske. Kedvenc lett.