Ha valaki - hozzám hasonlóan - hajlamos a régi időket egyfajta rózsaszín ködben látni, akkor annak kötelező olvasmány Nagy Olga népi elbeszéléseinek megrendítő gyűjteménye.
Én mindig vágyakozva tekintettem nagyanyáink, dédnagyanyáink életére, bár tudtam, hogy a "nyugodt" élet sokszor szegénységet, nélkülözést, és nem utolsósorban rengeteg munkát, fizikai munkát jelentett.
Mi a férjemmel nagyon szeretnénk - divatos kifejezéssel élve - egy önellátó gazdaságot felépíteni, és kimaradni a taposómalomból. (Valamilyen szinten már kiléptünk belőle, hiszen én itthon babázok, ő pedig otthagyta a budapesti munkahelyét és itthon kertészkedik, de aki a 21. században él, az tudja, hogy a taposómalomból sosem lehet teljesen kiszállni.)
A könyvet olvasva sokszor hálás szívvel gondoltam arra, hogy milyen jó életünk is van, mert mi (a régiekkel ellentétben) megtehetjük, hogy télen elutazzunk valahová, esténként olvasgassunk, tévézzünk, internetezzünk. A tűzifát nem fejszével vágjuk, hanem főként gépek segítségével, a vizet nem a kútról húzzuk fel, hanem korlátlan mennyiségben és hőfokon rendelkezésünkre áll, csak meg kell nyitnunk a csapot, a kenyeret nem kell hetente bedagasztani és kisütni, a tehenet nem kell megfejni minden este és reggel, vagy ha húsra vágyunk, nem kell előbb megküzdeni a kakassal, meggyilkolni, kopasztani, kibelezni. Minden konyhakészen, feldolgozva elérhető a boltokban. A kérdés csak az, hogy milyen minőségben és milyen áron. (Itt nem a tényleges összegre gondolok, hanem arra, hogy hány órát tölt távol az ember a családjától egy olyan munkahelyen, olyan munkával töltve az idejét, aminek nem feltétlenül látja az értelmét, vagy amit nem szeret. Mindezt azért, hogy ne kelljen neki előállítania az élethez nélkülözhetetlen javakat.)
Az élet tehát, ami az Asszonyok könyvében körvonalazódik, még mindig vagyon szimpatikus, bár ismerem magam annyira, hogy tudom, én sokat szenvednék az egyhangú, monoton, nehéz fizikai munkától. (Hiszen sokszor az is nehezemre esik, hogy kimenjek a kertbe egy kis kelbimbót vagy salátát szedni, dobjak fát a tűzre, vagy nyáron nekiálljak a lekvárfőzésnek, zakuszkakészítésnek.)
Akkor miért is megrendítő a kötet? Nagy Olga a könyv bevezetőjében ezt írja a gyűjtemény keletkezéséről:
"Havadon egy évtizedes kutatás során figyeltem föl arra, hogy a férfiak elbeszélései főleg happy endes, optimista kicsengésűek. Ezzel szemben az asszonyokéi visszafogottak, keserűek, drámai helyzetekről számolnak be, a legtöbbször szomorú hangulatúak.
Ez indított arra, hogy több asszonyt is megkérjek: mondja el gyermekkorának, leány- vagy asszonykorának boldog emlékeit.
A reagálások döbbenetesek voltak:
A havadi Szentgyörgyi Ákosné kategorikus nemmel válaszolt:
'Nincsen! Nekem nincs ilyen emlékem! De elmondok más emléket.' És történeteket mondott el verekedő férjéről, házaséletük szomorú epizódjairól, és elmesélte a legborzasztóbbat: unokája öngyilkosságának történetét.
Ozsváth Lajosné középkorú havadi asszony minden ingerültség nélkül, de rezignáltan azt felelte, hogy neki nincs boldog emléke, de készségesen elmesélte édesanyjának egy "boldog" emlékét. 'Mindig mondta nekünk, hogy ő akkor volt a legboldogabb.'
Íme dióhéjban a történet:
A negyedik gyermekével várta a "lebabázást". Közben jött a húsvét. Reszketett a gondolattól, hogy lebabázhat és akkor ki süti meg a húsvéti kalácsot, ki főzi meg a töltött káposztát. De eljött a húsvét szombatja úgy, hogy mindent sikerült elvégeznie, s még a pitvart is kitakarította, s húsvét első napján megjött a baba is.' [...]
Ez a havadi tapasztalat indított az asszonyok emlékeinek kutatására. Így születtek meg ezek a történetek, melyek csupa drámai helyzeteket tárnak elénk."
Nagy Olga könyvében szomorú, tragikus női sorsok tárulnak az olvasó elé. Egy kezemen meg tudom számolni, hány történet végkicsengése boldog. Megtalálható benne az örök nő, az anya, az anyós, a mostoha, a boszorkány, az amazon, a nimfomán, az alkoholista, a szűz és a szerető (kurtizán). Az örök emberről, az örök nőről szól tehát, a madáchi értelemben változatlan Éváról, és társáról, Ádámról, akik folyton szenvednek, akik folyton ugyanazokat a hibákat követik el és ugyanazokat a sérelmeket, igazságtalanságokat szenvedik el. Nagyon maiak a történetek, csak a színfalak változtak.
Óhatatlanul felmerül a kérdés; hát miért ez a sok szenvedés, ha ennyire kiismerhető és előrelátható az egész? Keresztyénként persze tudom a választ; nem kellett volna ennünk arról a fáról. Hiszen Ádám és Éva óta nem tud túllépni önmaga árnyékán az ember. Egy másik megközelítés alapján viszont azt figyeltem meg, hogy a jungi női archetípusok közül (királylány, anya, boszorkány, amazon, szűz, kurtizán) csak a királylány hiányzik a történetekből. A nőket régen sosem kezelték királylányként, sosem lehettek a társaság középpontja, nem kaptak megbecsülést, önfeledt gyerekkort. Még csak társ sem volt a férfi mellett, csupán szolga, munkás, anya, szerető. A szeretet hiányzik a történetekből, és leginkább a férfiak részéről. Mert ha valakit nem szeretnek, akkor ezen nem tud túllépni. Egész életében a szeretetért fog kapálózni, ha a férjétől nem kapja meg, akkor a gyermekeire fog rátelepedni, esetleg más férfiaknál keres vigaszt...
Elítélhetjük, hogy manapság mennyi válás van, de annak idején még többnek kellett volna lennie, legalábbis a történeteket olvasva erre jutottam, hiszen akkor sok tragédia elkerülhető lett volna.
És csóválhatjuk a fejünket az akkori gyermeknevelési szokásokon, mélyen azért érzem, hogy ma sem vagyunk sokkal jobbak. Ma a másik végletbe esnek az emberek: csak királyfinak és királylánynak nevelik gyermekeiket, kötelességre, illemre, empátiára, a szenvedés méltó tűrésére nem. (Ezt nem kívülről írom, hanem úgy, hogy én sem vagyok ez alól kivétel, bárhogy is igyekszem, bár a fejlődésembe vetett hitem erős :))
A könyvre visszatérve: drámai történetek ízes székely nyelven megírva, szépen illusztrálva, mondhatni jó kötésű könyvecske. Kedvenc lett.
